Az ókori Rómában február az év utolsó hónapja volt, és a testi-lelki megtisztulásról szólt
Február hónap neve latin eredetű, a februum főnév többes száma a februa. Jelentése: tisztítóeszköz, tisztulási szertartás. Az ókori rómaiak számára Februa kiemelt ünnep volt, amely a testi-lelki megtisztulásról szólt. Február ráadásul nem az év második, hanem az év utolsó hónapja volt, ezért is voltak fontosak számukra a lezáró és tisztító szertartások. Úgy hitték, hogy ezáltal megszabadulnak az óév rossz energiáitól, bűneitől, s tiszta lappal indíthatják az új esztendőt.
A február „csonkasága” is a rómaiak babonáinak köszönhető. Rómában az első királyok idején 304 napból és 10 hónapból álló ún. romulusi évet használták. Numa Pompilius, Róma második királya (ie. 715–673 között uralkodott) azonban felismerte, hogy a 10 hónapos, 304 napból álló naptár használhatatlan, mert nem követi az évszakokat, ezért áttért a 12 hónapra. Hozzáadott két új hónapot az év végéhez, a Januariust és a Februariust. Ezzel a naptári év hossza 355 napra nőtt, ami már közelebb állt a holdévhez (egy holdhónap az az idő, amíg a Hold az újholdtól a következő újholdig ér. Ez átlagosan 29,5 nap).
Numa Pompilius és úgy általában az ókoriak a legenda szerint babonás félelemmel viseltettek a páros számok iránt, mivel azokat a balszerencse és a halál hírnökeinek tartották. Ezért Numa a naptárát úgy tervezte meg, hogy a hónapok többsége páratlan legyen.
Mivel azonban 355 napos éves összeghez elengedhetetlen volt egy páros számú hónap, Numa a februárt jelölte ki erre a hálátlan szerepre. A „rossz” számot a naptár végére száműzték. Úgy gondolták, ha már egy hónap balszerencsés (mert páros), akkor legyen a bűnbánat és a tisztulás ideje.
Az ókori rómaiak számára a február a sötétség és a fény, valamint az elmúlás és az újjászületés közötti küzdelemről szólt.
Később, ie. 46-ban Julius Caesar vezette be a ma is használt naptárat, több hónapot 30 naposra, párosra változtatott. Ám február megmaradt a naptár „mostohagyermekének” a 28 napos rövidségével.
A rómaiak számára a márciusi újév sokkal logikusabb volt, mint a januári.
„Akkor kezdődik az év, amikor a föld életre kel, a fák rügyeznek, és az ember újra ki tud lépni a fagyos falak közül a mezőre”, vallották.
A keresztény Európa népi és vallási hagyományai meglepően sok szálon kötődnek az ókori római februárhoz.
- Bár manapság február 14-e a romantikus szerelemről szól, a Valentin-nap gyökerei részben az ókori Lupercalia termékenységi rítusaihoz nyúlnak vissza
- A római februum (tisztulás, áldozat) keresztény megfelelője a hamvazószerda és a nagyböjt kezdete
- Az ókori téltemető rituálék külsőségei visszaköszönnek a farsangi szokásokban
- A farsangi zajkeltés, a jelmezek, maszkok viselése már az ókorban is szokás volt: Lupercalia az ókori Róma egyik legősibb és leghangosabb ünnepe volt. Február 15-én tartották, célja a gonosz szellemek elűzése, a termékenység elősegítése
A rómaiak leglátványosabb, egyben legfurcsább szertartása volt a tisztító futás. Ezen csak a kiváltságos rétegekhez tartozók vehettek részt. Csupán egy kecskeszőr ágyékkötőt viseltek, a kezükben pedig februát, vagyis kecskebőr szíjakat tartottak, és futás közben megcsapkodták az útjukba kerülő embereket…
Mit fejezett ki ez a különös performance? „Ifjúságunk erejével és tisztító rítusainkkal elűzzük a rontást, és biztosítjuk Róma jövőjét.”
Méghogy a február szürke és unalmas? Mennyi mindent nem tudunk róla!
Illusztrációk: Gemini
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
