Az én apukám
Amerikában történt állítólag: egy 8 éves kisfiút leszólított az utcán egy idegen, azzal a szöveggel, hogy a gyermek anyukája küldte, azonnal menjen vele, mert az édesanya bajba került. A fiú erre megkérdezte: mi a jelszó? Az illető zavarba jött, a kisfiú, ezt kihasználva, elszaladt. A mamájával ilyen esetekre megbeszéltek egy jelszót. Lehet, hogy a fiúcska életét mentette meg ezzel az édesanya. Ennyi a történet.
Lehet, hogy fele sem igaz, mindenesetre elgondolkodtató. Bizonyos esetekben valóban segíthet – pillanatokat nyerhet vele egy okos, talpraesett, nagyobbacska gyerkőc.
Ártalmatlanabb szituáció is mély nyomokat hagyhat a gyerekben; drámaként éli meg, ha szüleitől elszakad. A szülő feladata, hogy minél korábban, a csemete értelmi szintjéhez mérten felkészítse őt a váratlan (drámai) helyzetre: eltűntek mellőle a szülei! Abszurd felvetésnek tűnik, de sajnos megesik – ismeretségi körömben négy kísérő hagyott el egy 3 éves kisfiút a velencei Szent Márk téren. Nem épp ingerszegény környezet! Szerencséjük volt: a gyermek az egyik beléptető kapuval volt elfoglalva, csak vissza kellett érte menni, és túlélni azt a szörnyű percet, ami a kétségbeesett keresgéléssel telt.
A legegyszerűbb a csemete ruhájába dugni egy cetlit, a gyermek nevével, a szülők telefonszámával. Kabátokban általában gyárilag található ruhacímke, amire felvéshetők ezek a fontos információk. Persze nyáron nehezebb ezt kivitelezni, amikor egy szál fürdőgatyában flangál a szemünk fénye – ráadásul biztonságosnak vélt környezetben. Viszonylag jó megoldást jelentenek a névvel ellátott karkötők, feltéve, hogy a gyerkőc megtűri magán.
Az egyik csendesebb balatoni strandon időztünk, amikor megszólalt a hangosbemondó.
Figyelem, figyelem! A strand bejáratánál találtunk egy 4 év körüli szőke hajú kisfiút, nagyon sír, valószínűleg Attila a neve. Nem tudja megmondani, hogy hívják az édesapját, az édesanyját, őket keresi, velük van itt a strandon. Kérjük a szülőket, jöjjenek érte a bejárathoz!
A szülők egy nagyobb baráti társasággal – felnőttekkel, több kisgyerekkel – épp mellettünk telepedtek le, így nyomon követhettük a fejleményeket. Hol van Attila? Milyen okos, odament a bejárathoz! Menj érte! Kisgyermekes anyaként rácsodálkoztam a csapat és a szülők könnyedségére: jót derültek a szituáción, nem estek pánikba. Az apuka elballagott a bejárathoz, majd visszaérve kicsit csalódottan közölte a többiekkel: nem magától ment a bejárathoz a gyermek; egy néni kísérte oda.
Az akkor 3,5 éves fiamban mély nyomokat hagyott a történet. Az egész napunk azzal telt, hogy kérésének századszor is eleget téve elmeséljük: mi történt Attilával? Mit mondott a néni a mikrofonba? Anya, apa is elveszik majd? Döbbenten vettük tudomásul, hogy a fiúnk berágott a közeli lámpaoszlopra rögzített hangszóróra! Gyermeki logikával kikövetkeztette: ha megszólal a doboz, az rosszat jelent, valaki elveszett és sír. Próbáltuk megértetni vele, hogy a hangszóróra nem kell haragudnia, mert segít! Segített Attilának is, hogy megtalálja a szüleit. Hiába. Kérte: telepedjünk le a hangszórótól távolabb. Gyermeki struccpolitika… aztán el kellett kísérnünk oda, ahonnét a hang jön!
A pénztáros, aki a mikrofont kezeli, készségesen megmutatta a szerkezetet, s ő is elmagyarázta: nincs mitől félni! Attila jól van! Anya és apa nem veszik el!
– Ha már így esett, próbáljunk ki valamit – vetette fel a pénztáros néni.
– Mondd a mikrofonba, hogy hívnak!
A kisfiam, aki nagyjából 1,5 éves kora óta megmondta a teljes nevét, a lakóhelyét utcával, házszámmal, a következőt mondta megszeppenve:
– Hogy hívnak?
– Téged hogy hívnak, kincsem? Mi a neved?
Erre kibökte, milyen néven anyakönyvezték.
– Meg tudod mondani, mi a neve az apukádnak?
– Az én apukám… – mondta erre a fiam, szorosan belém kapaszkodva, hogy érezze: nem veszett el senki, nincs veszve semmi, ez csak valami butuska játék.
(Az apukája nevét is meg tudja mondani jó ideje amúgy.)
Csattanó nincs. Azaz… Pironkodva mondom: a fiam ragadt a képernyőre, amikor a The Voice c. műsor ment a tévében. Hol Somló Tamásnak (Isten nyugosztalja!), hol Mező Misinek képzelte magát. Ekkoriban teszteltük a tudását.
– Hogy hívnak?
– Somló vagyok.
– Hol laksz?
– Otthon.
– Hogy hívják édesapát?
– Az én apukámnak.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy Művészeti Iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.
