Hogyan éltem túl a mélyvénás trombózist 19 évesen? Remény sorstársaknak
A minap beszélgettem egy aggódó reményvesztett édesanyával. A fia másfél éve kórházba került mélyvénás, lábszárközéptől kismedencéig húzódó trombózissal. A huszonhárom éves fiú komoly küzdelmet folytatott az életéért, ahogy a legtöbben, akik ezzel a betegséggel kórházba kerülnek.
Én is átestem ezen a betegségen, ezért az édesanya minden szavát értettem, átérzem az aggodalmát. Nekem annak idején félév volt a tényleges rehabilitáció, a fiúnak már másfél éve tart és nem halad előre. Túl van az életveszélyen, otthon van, és egyetemre jár. De ahogy az édesanyja is, ő is reményvesztett. Nem látja a jövőjét, gyenge, rengeteget alszik, úgy érzi, hogy képtelen lesz munkába állni, és barátnőt szerezni, képtelen teljes életet élni.
Az anyukával órákig beszélgettünk, pedig korábban sosem találkoztunk. A fiú nem érezte magát elég erősnek a találkozóhoz, olyannyira nem, hogy hallani sem akart arról, hogy az édesanyja egy sorstárssal találkozik.
Tizennégy évvel ezelőtt tizenkilenc évesen kerültem kórházba. Nem ismerték fel a betegségemet. Két hétig talpon „viseltem” egy olyan betegséget, amely bármelyik percben kiolthatta volna az életemet. De nem így történt. Túléltem, felépültem. Hogyan? Kitartottam. Ha nem így teszek, most nem tudnék teljes életet élni, márpedig én ezt akartam! Tizenkilenc évesen nem rokkanhattam le és nem halhattam meg! Édesapám dagadt és lila lábbal vitt a legközelebbi kórházba, ahonnan szinte egyből az intenzív osztályra szállítottak. Hetekig tartó kórházi kezelés, aggódó és reményvesztett tekintetek vettek körül. Pont olyanok, mint az édesanyáé.
Szintén mélyvénás trombózis, ugyanabban a magasságban, mint a fiúnak. A főér teljesen elzáródva… A szerencsém a kiserek erejében és a szüleim lélekjelenlétében rejlett. A kiserek átvették a főér szerepét, így nem állt le a vérkeringés a lábamban, ezért volt esélyem arra, hogy újra talpra álljak. Csaknem tizenöt év elteltével tudom, hogy mennyire komoly dolgokon mentem keresztül és milyen vékony cérnaszálon múlt az életem.
Akkor ezt nem tudtam, csak egy érzés volt bennem: nem adhatom fel!
Tudtam, hogy ott nem lehet vége, és nem ülhetek egész életemben a sarokban rettegve, hogy bármikor bajom lehet. Miután egy ilyen komoly dolgot túléltem és szó szerint újra tanultam járni, élni akartam az életemet, amiben a családom és az orvosaim egy része is támogatott. A legtöbb orvos a széltől is óvni akart: „nem sportolhatok”, „nem ehetek ezt meg azt”, „nagyon vigyázzak meg ne sérüljek”, „nem végezhetek ülő munkát”, „nem végezhetek fizikai munkát” – álltam a képzeletbeli tiltólistámat nézve, és úgy döntöttem, hogy ez nekem nem élet, ha mindent betartok! Az nem lehet, hogy mindentől ilyen szinten óvnom kell magam, és gyakorlatilag nem élhetek!
Fél év rehabilitáció után vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam sportolni, összekaptam magam, a gondolataimat és neki indultam a nagyvilágnak, hogy felfedezzem! Találtam egy orvost, aki annyit mondott: „maga NEM beteg, felejtse ezt el, ez csupán egy állapot!” Ez a mondat a mai napig elkísér, és mindent elmond, amit ezzel az írással elszerettem volna mondani.
Viszonylag hamar beláttam, hogy el kell felejtenem a betegségtudatot, mert az nem vezet sehova, csak egy sivár, bezárt léthez. Én pedig nem akartam bezárva élni! Fontos figyelni az orvosokra, fontos vigyázni magunkra, de fontos, hogy ne korlátozzuk a testünket egy téves tudat miatt! Egy mélyvénás trombózis, egy élet-halál közti állapot után is lehet teljes életet élni. Fel a fejjel és előre! Ésszel, folyamatos orvosi felügyelettel, de így is kerek a világ.
Bízom benne, hogy tudtam segíteni a fiúnak, hacsak az édesanyján keresztül is. Remélem, el tudja felejti, hogy beteg, mert ezzel sokat tud segíteni a helyzetén.
Írta: Tolvaj Vica
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
