„Vágytam az anyaságra, mégsem tudok örülni a gyermekemnek.” Nehéz anyaság nehéz gyerekkor után
Enikő szép párkapcsolatban élt, tudatosan vállalt gyermeket, de miután a kislánya megszületett nagyon sokszor érzett pusztító dühöt iránta. Az első két évük pokoli volt. Megrendítették, megijesztették a saját érzései, és indulatai.
Végére szeretett volna járni a saját történetének, ahhoz hogy boldog édesanyaként és feleségként élhessen.
Enikő egy kemény, érzelemmentes, „mártír” anya, és egy agresszív, alkoholista apa mellett nőtt fel. Az anyja jobb életre vágyott, a válókeresetet is többször beadta, de azután mégis maradt „a gyerek miatt”. Enikő emlékei szerint mindig menekültek… Az apja tört, zúzott és tombolt, amikor ivott. Nyolc éves volt, mikor szülei végre elváltak.
Apja lemondott a láthatásról, nem volt kíváncsi a kislányra, de az anyja erőszakosan ragaszkodott ahhoz, hogy Enikő látogassa az apját. Ezeknek a keserves találkozásoknak csak akkor lett vége, mikor az apa meghalt. Enikőt sosem dicsérte az anyja. Rajta vezette le az összes keserűségét; mintha Enikő bűne lett volna az, hogy világra jött ebbe a szörnyű kapcsolatba, és hogy képes volt mindennek ellenére szeretni az apját.
Anyja gyakran ok nélkül is megütötte őt, ha beteg volt, nem ápolta, szinte „élvezte”, hogy a kicsi szenved. Útmutatást sem adott neki az élethez, de a szabályok betartását mereven megkövetelte. Enikőnek a jelenben is feszült és dühös volt a viszonya az anyjával. A külvilág pozitív jelzéseit nem hitte el, nehezen talált erőforrásokat, és a párja szeretetére sem tartotta igazán méltónak önmagát.
Enikő a Belső Gyermek munka segítségével idézte fel ezeket az érzelmeket: a dühöt, a szomorúságot, az élethez, a boldogsághoz való jogosultsága és a szerethetősége megkérdőjelezését. Kislánya születésekor kerültek benne felszínre azok a fájdalmak, amelyeket ő élt meg az anyja mellett. És „azonosult” is azokkal az indulatokkal, amiket az anyja érzett egykor őiránta. Mintha „belebújt” volna az anyja és ugyanazt a dühöt közvetítette a saját kislánya felé, mint amiben ő nőtt fel.
Támadó viselkedése a gyermekkori erőszak, szenvedés és a feloldatlan bánat eredménye volt. Az erőtlen, megsebzett gyermekből támadó felnőtt lett. Az anyjától meg nem kapott szeretet megrendítő hatással volt Enikő önbecsülésére, az önmagáról alkotott képre, a nőiességére és a saját anyaságára. Amit nem kapott meg, ő sem tudta továbbadni…
Az önismereti út során megtanult együtt érezni a benne élő sebzett kislánnyal. Meggyászolta és lerakta hiányait és fájdalmait. Képes lett annak látni magát, amilyen valójában: egy értékes, mély érzésű, embernek, aki tud szeretet adni és szeretetet elfogadni.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
