Kamaszok. A félelmeinkre hat és a lelkiismeretünkkel „játszik”. Erős film a Netflixen

Amikor egy 13 éves fiút osztálytársa meggyilkolásával vádolnak, a családja, a mellé kirendelt pszichológus és a nyomozók egyaránt ezt kérdezik: mi történt valójában? Mi vezetett odáig, hogy az értelmes, látszólag rendben lévő tini hét késszúrással végezzen a lánnyal? Mi áll a nagy kegyetlenséggel elkövetett emberölés mögött? Vagy félreértés az egész? Nem is ő az elkövető?

A Kamaszok c. film bravúros technikai megoldásokat, rekordhosszú vágásokat alkalmaz, remek színészi teljesítményeket láthatunk, de nem csak ezért akarják sokan megnézni. Kevés olyan emberrel – főleg pedagógussal és szülővel – találkoztam, akiket a filmdráma nem zaklatott fel. 

A Philip Barantini által rendezett 4 részes angol sorozat kényes, egyben mélyre hatoló kérdéseket nyit meg: mit tudnak a felnőttek a tinédzserek világáról? Milyen jelek utalnak arra, ha egy gyerek nincs jó mentális állapotban? Mire vezethetnek a családi és a kortárs szocializációs hatások, a rejtett genetikai hajlamok? És a legmegosztóbb dilemma, ami főleg tragikus esetek kapcsán merül fel (tehát utólag): kit lehet(ne) „elővenni”? Ki mulasztott, mikor és mit?

Ilyenkor szokás mutogatni hevesen a gyermekvédelmi rendszerre (ez nem csak Magyarországon jellemző), figyelmen kívül hagyva a bonyolult kapcsolati szálakat, a látenciát, s végletekig leegyszerűsíteni a megosztott (!) felelősség kérdését. 

Az ítélkezés, a hibáztatás „eszközével” nem él a film, „csupán” a diszfunkcionális, a főszereplő számára meghatározó színterek – család, iskola – sajátos működési módjait bontja ki. Épp ezáltal kelt a nézőkben feszültséget.

Mert Jamie Miller (Owen Cooper alakítja zseniálisan) nem egy „klasszikusan” rossz gyerek. Értelmes, okos fiú, helyes is. Összetartó, rendezett családban nevelkedik, pár évvel idősebb nővére is rendes lány. A hagyományos felosztás szerint az anya tartja kézben a családot, a gyerekek számára elérhetőbb, az apa kora reggeltől estig dolgozik. Jamie elszigeteltsége nem feltűnő, van pár haverja; iskola után mindig hazamegy, estig lefoglalja magát a szobájában. A szülők nyugodtak, gondolván, hogy Jamie otthon biztonságban van. 

Jamie szülei és nővére a kirendelt védőügyvéd társaságában a rendőrségen

A mai tinik, sőt már a kisebb gyerekek is aktív társasági életet folytatnak a közösségi médiában. A filmben az Instagram kap hangsúlyt ezek közül. Aki a cyberbullying fogalmával találkozott már, vagy szülőként közvetetten érintett is benne, az tudja, hogy az online felületeken nem feltétlenül vannak biztonságban a gyerekek. A digitális térben a kortárs zaklatás, a bántalmazás, a kirekesztés a „virágkorát” éli. És sok kipécézett gyerek, főleg tini, nem beszél ezen traumatikus élményeiről nyíltan. Kár lenne tagadni, nem járhatunk szemellenzővel. Ám ezek a platformok sok felnőtt számára már ismeretlenek és értelmezhetetlenek, és a kommunikáció is rejtjeles. Ez a Kamaszok c. film egyik fontos üzenete. 

A rendőrnyomozó fia ugyanabba az iskolába jár, ahova Jamie, a gyilkos kamasz. Ez a fiú ugyancsak bullying áldozata

A filmdráma megmutatja az iskolai közeget is. Elfogadó, támogató légkör helyett egy neurotikus, mentálisan terhelt gyerekközösséget láthatunk, és – mondjuk ki – talajvesztett pedagógus gárdát. Kulcsjelenet ehhez az a második részben látható kurta párbeszédszerűség, ami a gyilkossági nyomozó és a történelem tanár között zajlik. Még beszédesebb, hogy a rendőr fia maga is iskolai bullying áldozata, amiről a nyomozónak fogalma sincs vagy nem tud vele mit kezdeni. Szépen kibontott lélektani mozzanat az is, ahogy a gyilkossági eset kapcsán a rendőr apában felébred a szülői lelkiismeret és féltés.

Jamie és a pszichológus

A harmadik és negyedik részt többen „unalmasnak” jellemezték, engem viszont a képernyőre szegezett. A pszichológus futamai a gyilkossággal gyanúsított kamasszal szerintem zseniálisak, izgalmas folyamat, ahogy a szakember előhívja Jamie rejtett énjét. Ott lehetünk a feltáró folyamatban, és lefagyunk a felismeréstől: ebben a helyes, jó sorsra érdemes kissrácban mennyi indulat feszül! S persze felmerülhet: miért nem érzékelte senki, hogy ez a helyzet? A genetikai hajlam, a családi terheltség nem mindig egyértelmű…ilyen alappal nekiindulni az életnek nem egy főnyeremény.

A negyedik rész Jamie családját mutatja meg, a felfoghatatlanul nehéz veszteség, a letörölhetetlen stigma terhével, az önhibáztatás és önfelmentés feszítő belső konfliktusával. Itt már egyértelmű, hogy az apa a kulcsfigura Jamie személyiség- és viselkedésmintázatát tekintve. A szétesett, terhelt család a normalitás látszatát csak óriási erőfeszítések árán képes fenntartani. A belső feszültség tapintható, és robbanásra kész. 

Sting Fragile (Törékeny) c. dala csendül fel a filmdráma második részében egy gyermekkórus előadásában.

Igen, törékenyek vagyunk.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.

Portréfotó: Eisenberger Gigi – Fotolla