„Anyám mellett nem lehettem gyerek.”
Annát egy anyaotthonban ismertem meg, ahova krízisterhesként, az őt bántalmazó édesanyja elől menekülve került be. Dúlaként és segítőként kísértem a várandóssága hónapjait ennek a riadt, tanácstalan, kedves fiatal lánynak.
A 25 éves Anna olyan volt, mint egy félénk kisgyerek. Nem merte kimondani, hogy mit szeretne, hogy mi bántja; nem tudta megvédeni és képviselni önmagát. Egyetlen dologban volt csak biztos: hogy megszüli és felneveli a kisbabáját, és hogy fel akar nőni ehhez a feladathoz.
Annát egyedül nevelte fel az édesanyja. Kati határozott fellépésű volt, basáskodó, és soha nem esett nehezére önmaga dicséretét zengeni. Értékesítői munkái voltak, mert mindig is szerette (volna) a gyors és látványos sikereket. Ahogy teltek Kati felett az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem jutott semmire. Nem találta meg a helyét a világban, kudarcos lett a házassága, ahogyan a külföldön tett próbálkozása is. Nem futott be szép karriert, nem épült fel álmai háza, a szüleivel és testvérével pedig változó intenzitású háborúban állt…
Nárcisztikusan károsodott felnőttként saját jelentőségét felfokozottan élte meg, sikeresnek, hatalmasnak, intelligensnek képzelte magát. Pedig Kati nagyon sérülékeny volt; környezete enyhe kritikájára is erős indulattal, dühvel, haraggal reagált. Az emberektől kedvességet, és szeretetet várt, de ezeket nem tudta viszonozni; képtelen volt észrevenni és tolerálni mások érzelmeit, így emberi kapcsolatai felszínesek maradtak. A kisebbrendűségi érzését hatalmasra duzzadt egójával kompenzálta. Látszatvilágban élt, mindenkivel el akarta hitetni a magával való elégedettség (hamis) képét. Ha ezt a „lufit” sérelem érte, könnyen kipukkadt.
Katinak a valóság volt az egyetlen természetes ellensége. Ritkán szorongott, mert azt gyengeségnek tartotta. A keserű elégedetlenség, az irigység, és a bosszúvágy jellemzőbb volt rá. Kudarcait annyira hatékonyan magyarázta meg, hogy aki őt hallgatta, végül elhitte, hogy voltaképpen ő győzött. Az évek múlásával csak a dühe és az elvárásai nőttek. Aztán ráakadt egy békés természetű, családra vágyó férfira, és sikeres „marketinghadjárat” után 3 hónap múlva már a gyermeküket várta.
A kis Anna megszületésével sem lett rend Kati lelkében – egy tank lendületével és dühével okolta, szekálta minden hiányérzetéért a világot, a családtagjait és társát. Viselkedése következtében egyre több fájdalmas élménye lett; szakítás Anna apjával, elbocsátás, elbukott vizsgák, hatalmas pénzügyi veszteségek, álláspróbálkozások, újabb és újabb ellenségek, haragosok és perek sorozata. Állandóan emlegetett dicsfénye és különlegessége egyre groteszkebb lett és szánni valóan komikus.
Annát zsarnokian őrizte az apja elől, a láthatást és a kettejük közti kapcsolattartást minden létező módon szabotálta; fizikailag és érzelmileg is. Sem a bíróság, sem a gyermekvédelem eszközei nem segítették Anna édesapját abban, hogy közelebb kerülhessen a lányához. Kati bármikor kijátszhatta a „most beteg”, „most oltást kapott”, „ünnepség van az oviban”, „lerobbant az autónk nem érünk haza” lapokat, vagy egyszerűen bejelentés nélkül arrébb költözött, és a férfinek hónapokba telt, mire felkutatta őket. Mire Anna 7 éves lett, annyira megtanulta gyűlölni az apját, hogy nem volt hajlandó találkozni vele. Kati pedig mély átéléssel játszotta addigi leggrandiózusabb szerepét, az elhagyott, mártír anyát. Annát sajnos a világ elől is ugyanígy elzárta, kizárólag magának akarta, a saját „szolgálatában” tartotta. A kislány nem volt kiemelkedően tehetséges semmiben, da Kati mindenféle különórákkal, versenyekkel, fellépésekkel nyúzta.
A kislány kudarcai, megszégyenülései, kiközösítése, lenullázódott önbecsülése és szorongásai sem hagyták felülírni azt a vágyát, hogy ő „királylányt akart” szülni. Anna nagyon sokáig tengődött anyja zárt világában.
Az apjáról egy fényképet sem láthatott, barátai nem voltak, így anyját nem fenyegette a veszély, hogy valaha magára hagyja őt. Megadta hát Katinak, amire az vágyott: hogy azt érezhesse, ő a legfontosabb a világon. Kati számára túl nagy feladat volt szülőnek lenni, mert képtelen volt saját magát megkülönböztetni a gyermekétől. Arra vágyott, hogy Anna soha ne hagyja el, mindig szeresse és csodálja őt. Tőle próbálta megkapni azt a különleges csodálatot, amit saját szüleitől nem kapott meg.
Mint a nárcisztikus emberek többsége, Kati sem tudja, hogy az.
Nem keres fel szakembert, hisz aki tökéletes, azt szerelni sem kell. Idealizálja azt, akitől sokat vár, míg a számára kevésbé fontos személyeket lenézi, vagy megveti. Amit a fantáziájában nem tud megoldani, arra magyarázatokat teremt, de ha ez sem működik, hibáit másokra vetíti ki. És képtelen volt elviselni Anna bármilyen eltávolodási kísérletét. Az utolsó években már megverte és bezárta a lányt. Most, hogy Anna megtalálta az erejét ahhoz, hogy elmenjen otthonról, Kati ott marad mindazzal, amivel addig nem foglalkozott saját életében.
G. J.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
