Hogyan alakítják gyerekkori tapasztalataink felnőtt életünket, kapcsolatainkat? Hoztam, kaptam, átszabtam! A személyiségformálás lehetőségei. Könyvismertető

Bizonyos helyzetekben nem úgy cselekszünk és kommunikálunk, mint ahogy logikus volna, és az érdekeinket szolgálná. Bele-belefutunk vesztes játszmákba, s utólag vonjuk le a konzekvenciát: nem viselkedtünk „okosan”. Nem ritka, hogy nem értjük a saját viselkedésünket… Sok esetben ún. sorskönyvi parancsok és tilalmak lépnek bennünk működésbe, az sem ritka, hogy szüleink elvárásait igyekszünk beteljesíteni. Amíg pedig mindezt nem tudatosítjuk, esélyünk sincs a változásra.

F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus évtizedek óta foglalkozik a sorskönyvi előírásokkal, az emberi játszmákkal, a szülői tulajdonítások és elvárások gyakran bénító hatásaival. Tapasztalatait összegezte a Hoztam, kaptam, átszabtam! A személyiségformálás lehetőségei című könyvében; a pszichológus hat éven át, több mint kétszáz alkalommal beszélgetett Bódy Gergővel a Klubrádió Kontakt című műsorában. Ez a kötet harminchat beszélgetés anyagát tartalmazza, szerteágazó témákon keresztül azzal az alapvető kérdéssel foglalkozik, hogy gyerekkori tapasztalataink miként alakítják felnőtt életünket, kapcsolatainkat, és milyen lehetőségeink vannak, ha változtatni szeretnénk a rossz beidegződéseken. Akár a saját viselkedésünk, választásaink, ismétlődő kudarcaink mozgatórugóit akarjuk megtalálni, akár szülőként szeretnénk megkímélni a gyerekünket attól, hogy túl sok terhet rakjunk a vállára, ez a kötet mindenképpen nagy hasznunkra lehet.

Miként formálják személyiségünket, életutunkat szüleink tudatos, tudattalan elvárásai? Hogyan érvényesül mindennapjainkban a sorskönyvi előírások parancsoló ereje? Miért megyünk bele olyan pszichológiai játszmákba, amelyek újra meg újra csak csalódást, vereséget, megaláztatást gyűjtenek be nekünk? Mi állhat a teljesítménykényszer, a kontrollmánia, a zsarnoki viselkedés vagy éppen a túlalkalmazkodó magatartás, a nemet mondásra való képtelenség hátterében? Miért menekül valaki az intimitás elől? Hogyan termeli egy család mindig újra a sikert vagy a kudarcot? Miért választ magának valaki ismételten alkoholista vagy bántalmazó partnert, miközben éppen ezt a típust akarná elkerülni?

Részletek a könyvből

Érdemes tudni, hogy minél korábban érkezik egy üzenet magamról és a világról, annál mélyebb nyomot hagy. Azt szokták mondani, hogy „Olyan kicsi voltál, nem emlékezhetsz’” és valóban, a tudat szintjén nem marad emlékkép a korai élményekről, ezek mégis meghatározóan fontosak – sejtszinten alakítják a személyiséget. Mondok egy példát: ha egy csecsemő azt tapasztalja, hogy türelmetlenül, kapkodva etetik, öltöztetik, fürdetik, hogy nagyon kevés a szemkontaktus, hogy sírására nem egy érdeklődő, megnyugtató, mosolygó arc jelenik meg, hanem egy szűk pupillájú, másfelé tekintő, zárt arc, az ő biztonságát veszélyeztető mozdulatokkal, abból azt az üzenetet veszi le, hogy az életben maradásához szükséges találkozások kellemetlenek. Ez nagyon erősen befészkeli magát a személyiség mélyére, és negatív irányban befolyásolja annak alakulását. Az így induló gyerek leggyakoribb megoldása erre a tartósan elutasító szülői magatartásra az úgynevezett negatív figyelemkeresés. Tapasztalata alapján tudja, hogy együttműködő-közeledő viselkedéssel nem képes kivívni szülei figyelmét, így egyetlen eszközként marad a gondokozás. Így alakul ki a problémás gyerek, aki ezt a stratégiáját persze más kapcsolataira is átviszi, sok ütközést teremt a kortársaival és a felnőttvilággal egyaránt. (…)

Sok áldozattípusú ember állítja, hogy párja az elején nem ilyen volt. 

Bizonyos szempontból ez lehet igaz, de más fontos szempontból nem. A legtöbb domináns ember a kapcsolat elején inkább egy gondoskodó, megértő, jó szülő maszkját veszi föl, a másik fél pedig az alkalmazkodó, hálás gyerekét. Csakhogy, amint fordul a kocka, mert életükben jönnek a feladatok, a nehéz helyzetek, a konfliktusok, a jó szülőből egy pillanat alatt diktatórikus, kemény szülő válhat, az eddig alkalmazkodó, hálás kisgyerekből pedig lázadó, duzzogó gyerek vagy épp önfeladó, megbetegedő ember lesz. Az eredeti szereposztás erőviszonyai tehát maradnak, csak éppen a szerepek érzelmi előjele fordul az ellenkezőjébe. (…)

A legtöbb családban élnek mítoszok a család sorsáról, történetéről, és ezekben a családi mítoszokban bőven lehetnek jó üzenetek, pozitív történetek és támogató elvárások is. Például arról, hogy „A mi családunkban mindenki tehetséges, okos, és jól boldogul! Te is boldogulni fogsz, ehhez minden adott”. Itt nagy erőt sugároz a „mi” tudata: csapat vagyunk, közénk tartozol, körülveszünk, és te egyenes folytatása vagy a kollektív sikereinknek – természetes, hogy boldogulni fogsz. Ezt a gyerek rendszerint be is teljesíti. De sajnos ugyanúgy beteljesíti azt a családi mítoszt is, hogy „Mi nem boldogulunk, nekünk nem jut, mi nem vagyunk olyan szerencsés emberek, hogy… Velünk mindig igazságtalanság történik…”, satöbbi. Ezekben a családokban többnyire ezt a jóslatot váltja be a gyerek.

Természetesen nem minden esetben! Erős alkatú és nagy energiájú gyerekekben gyakran megszületik egyfajta erős dac a negatív jóslatokkal és elvárásokkal szemben. Ők azt válaszolják az ilyen huhogásra, hogy „Juszt se, azért se! Hiába mondjátok, hogy sohasem fogok boldogulni, majd én bebizonyítom, hogy mégis!” (…)

Akit rendszeresen vernek, de emellett persze gondoskodnak is róla, meg néha még kedvesek is hozzá a szülők, az azt tanulja meg, hogy ez a két dolog együtt jár: aki engem szeret, aki mellett megvan az alapbiztonságom, aki ad nekem enni meg fedelet a fejem fölé, az ugyanaz az ember, mint aki bánt is.

A bántalmazott gyerekek nagy része olyan partnert választ, aki megint csak bántalmazni fogja őt, mert azt tanulta meg, hogy ugyanattól az embertől várható a jó, mint akitől a rossz érkezik. (…)

Nem ritka, hogy a szülők valamilyen érzést tekintenek elfogadhatatlannak, és ezt az üzenetet kevésbé szavakkal, mint inkább viselkedésükkel, reakcióikkal adják át a gyerekeknek. Ezeket az érzéseket nemcsak kimutatni tilos náluk, de még átélni sem szabad. Mintha az lenne az üzenet, hogy „Mi ilyeneket nem érzünk, az ilyen érzés megengedhetetlen, felejtsd el!”

Van például olyan család, ahol az a parancs, hogy „Ne légy dühös!” Ezt leginkább lánygyerekek fogadják el, ahogy maga a düh tilalma is inkább nőktől, anyáktól ered. Mi, nők szoktuk inkább leplezni a saját dühünket, és ezzel párhuzamosan visszautasítani mások haragját is, mert félünk a viharos érzésektől. Természetesen nem az a mondat hangzik el, hogy „Ne légy dühös!’” hanem valami olyasmi, hogy „Ha dühöngsz, akkor menj a szobádba, így nem viselkedünk, akkor nem állok veled szóba!” Az ilyen kirekesztő elszigetelés kellően erős büntetés ahhoz, hogy a gyerek a jövőben ne merje kimutatni a dühét. Ez a tilalom egyébként rendkívül egészségromboló, hiszen a düh egy nagy feszültségmennyiség – olyan, mint a kuktából kitóduló gőz. Ha betömjük a szelep lyukát, akkor az a kukta fel fog robbanni!

F. Várkonyi Zsuzsa könyve a Nyitott Akadémia weboldalán kedvezményes áron megrendelhető >>

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kilenc − kettő =

hirdetés