Lájkvadászat bármi áron. Mi történt az emberekkel?
Aki csak egy kicsit is régebb óta él a Földön, emlékezhet azokra az időkre, amikor a „lájkvadászat” szó még ismeretlen volt. A Word helyesírás-ellenőrzője még most is aláhúzza pirossal, mint nem létező fogalmat. Pedig létezik, hogyne létezne! Sőt, a jelenség gátlástalanul tör utat az életünkbe, akár akarjuk, akár nem.
Hiába állítjuk, hogy bennünket aztán nem érdekel, azért csak-csak lessük, jönnek-e a lájkok a képeinkre, posztjainkra, és igenis jóleső érzelmi jutalomfalat, amikor mások odakattintanak egy hüvelykujj-ikont. Hiszen ez már majdnem olyan, mintha szeretnének! No és ugye kommentelni is lehet! (Gyűlnek a piros aláhúzásos szavak, s lám, mégis, pontosan érted, mit írok…) A neten, ott jó, ott végighallgatnak! És még a kommentekre is jöhetnek a lájkok, tiszta nyereség az egész, nem?
Lehet morogni, hogy mit művelt az internet az emberekkel, ám ez is csak olyan, mint az alkohol: csak azt hozza felszínre, ami amúgy is bennünk van.
Rámutat az energia-, szeretet- és figyelemhiányos mivoltunkra, rámutat a bennünk lapuló gyilkos indulatokra, az igazságosztó pókember-ösztönre, és hála a képszerkesztő programoknak, még vágyképeinket is kivetíthetjük, karcsúbb derekat, porcelán arcbőrt varázsolva a fotóinkra.
Egy ismerősöm évekkel ezelőtt egy társkeresőn járt a következőképpen: kiszemeltje egy tíz évvel és húsz kilóval korábban készült fotót mutatott magáról. Majd, amikor úgy döntöttek, találkoznak, hiába volt a megbeszélt jel (egy bizonyos ruhadarab), az ismerősöm egyszerűen átnézett a randipartneren, hiszen nem azt az arcot, nem azt az embert kereste tekintetével a tömegben.
No persze ne legyünk álszentek, jó dolog a net. Találkozhatnak olyan emberek, akik egyébként csak ki tudja, milyen furmányos módon futnának össze. Megismerhetünk olyan gondolatokat, melyekkel nem biztos, hogy egy klasszikus könyvtár polcain is találkoznánk. Megoszthatjuk a saját gondolatainkat, melyek mások számára érdekesek, értékesek lehetnek. Hiszen én is épp ezt teszem, hat éve a magazin lapjain, előtte más felületen: eljuttatom a gondolataimat hozzád, akit lehet, hogy semmi más módon nem érnék el, és van rá esély, hogy érdekesnek találod őket.
Ám amivel élni lehet, azzal visszaélni is lehet.
Korunk létminősége – a net csak az eszköz! – kitermelte a „celebeket” és az „influencereket”. Régebben volt a kimagasló teljesítmény (mindegy, milyen, a „híres” és a „hírhedt” szavak végső soron ugyanúgy arra mutattak: mindenki tudta, kiről van szó), és a teljesítmény következménye, szinte mellékterméke volt a hírnév. Ma már erre nincs szükség.
Egy „celeb” az égvilágon semmi mást nem csinál, csak kiteszi az életét a digitális kirakatba. A média pedig elhiteti az emberekkel, hogy valóban fontos tudniuk, hogy XY befelé vagy kifelé fordítva helyezi a wc-papír tekercset a tartóba.
Az „influencer” még arcátlanabb fajta: úgy döntött, majd ő megmondja! Erről is szól az elnevezés: befolyásol. Valahol, valaki úgy döntött, hogy ha XY azt mondta, akkor az úgy is van. Új vallás, új bálványok, régi vakhit.
És persze óriási biznisz! Mert ahová sok ember ellátogat (virtuálisan is), ott sok szem néz, sok agyat, elmét el lehet érni. Az bizony reklámfelület!
Azért pedig azok, akiknek jó reklám kell, tisztességesen fizetnek. Tehát az igazi „celeb” és „influencer” konkrétan megél ebből a… nos, tevékenységnek nehéz neveznem… szóval ebből a jelenségből. És még nem is ők kaszálnak igazán, hanem mindazok, akik ezt a gépezetet működtetik. Nem ölnének bele ennyi energiát, ha nem volna súlyosan nyereséges!
No de miért lehetséges ez most, mégis mi történt az emberekkel, akik a „kifizető” oldalon szolgálják ezt a rendszert? Az internet hülyítette meg a népet? Vagy csak felnagyítja azt, ami mindig is megvolt bennünk?
Nem, nem volt mindig ilyen erős a hírnévvel való foglalatoskodás bennünk. Nyilván meglapult valahol, de nem volt ennyire fókuszban. A válasz a létminőségben keresendő.
A Védákban ott a hihetetlenül egyszerű megoldás. Minden korszaknak megvan a maga központi „vágy-témája”. Ma ez a téma a hírnév, a Pratistha. Hogy jobban megértsük, nézzük az előzőt, a Kámát. A „Káma” egyszerű fordításban kéjvágyat jelent, ám nem korlátozódik a szexualitásra. Mindenféle testi öröm fontos volt, azok minél többek által elérhető, minél szabadabb megélése. Természetesen a szex volt a látványos felület. A korábbi tilalmakat ledöntve először az eszetlen tobzódás időszaka jött, majd ez lecsillapodott. Aki már a korszak végén született, annak az életében kevésbé volt fontos az, hogy lehetőleg mindenkivel és mindent…
A hírnév, a becsvágy korában ugyanez a helyzet. Régen a nyilvánosság, a híresség minősége kevesek számára volt elérhető. Most itt van, bárki, aki rákapcsolódik az internetre, készít egy profilt, azonnal „nyilvánossá” válik. És még csak tartalmat, minőséget sem kell felmutatnia. Ugyanis ez is a felfokozott szakasz tulajdonsága: a dualitás világához tartozó mennyiségi szemlélet uralkodik. Ugyanúgy, mint a Káma idején a szex. Nem jól csinálni, nem jól érezni magunkat, pláne nem érzelmi alapokra építve szeretkezni… ó, nem! A lényeg a mennyiség – amely valamilyen szinten ki is zárja a magasabb minőség elérését.
Most a hírnév minősége esik áldozatul a mennyiségnek. És nincs semmiféle válogatás az eszközökben. Lopás, plágium? Ó, pereld csak be az „influencert”, az is az ő malmára hajtja a vizet, hiszen erre a hírre is kattintanak a követői, és csak úgy csilingel a pénztárgép a háttérben.
Hogy mit lehet tenni? Ki kell bírni. Ki kell bírni, hogy gátlástalanul lopnak mindent, amit a netre kiteszel. Ki kell bírni, hogy összetettebb tartalmakat már nem olvasnak el (például egy ilyen hosszú cikket, mint ez) a „tömegek”. Ki kell bírni, hogy az értékes gondolataidra a kutya sem reagál, bezzeg, ha kiposztolod, hogy „fekete bugyit vettem fel fehér nadrággal, és az egész város az én popsimat nézte”, az kiemelt nézettséget kap.
A jó hír, hogy ez a tobzódó, őrjöngő korszak elég rövid. Olyan, mint a nyári zivatar: nem tarthat sokáig, mert ennyi energiát ennyire értelmetlenül pazarolni, valós érték létrehozása nélkül, nem lehet a végtelenségig. Még meg fogjuk érni, hogy csak a fejünket rázva, nevetve gondolunk majd vissza erre az időszakra: „micsoda egy bolond világ volt!”.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
