Az én nagyim. Anna története
Nagymamák. Ideális esetben kettő van belőlük, és unokaként mindkettejükhöz egyformán kötődünk érzelmileg, és fordítva. Szerencsés együttállás, ha távolság nem ver éket a nagyszülő és az unoka közé, ha a két nagyi között nem feszül rivalizálás, ellentét, és mindenekelőtt: ha mindkét nagymama őszintén szereti gyermeke választottját, unokája édesanyját vagy édesapját.
Félreértés ne essék, a nagypapák is fontosak! Az ő jelenlétük is meghatározó a gyerekek számára. Anna visszaemlékezése a nagymamákra irányítja a figyelmet. Nehéz megbékélni azzal, ha a nagyi nem úgy „működik”, ahogy azt a gyermekeként vagy az unokájaként szeretnénk…
Sokáig irigyeltem azokat a barátnőimet, akik bensőséges kapcsolatot ápolhattak a nagymamájukkal. Harag és fájdalom volt bennem, ha arra gondoltam, hogy ők a nagymamájuknál tölthetik a hétvégéket, náluk nyaralhatnak, sőt, a nagyik elhalmozzák őket ajándékokkal. Gyerekfejjel nem értettem, hogy az én nagymamám miért nem ilyen. Úgy éreztem, hogy nem szeret engem, és egy ideig küzdöttem ezzel az érzéssel. Szerettem volna elnyerni a szeretetét, de a szigora és a kimértsége miatt egy idő után már nem mertem közeledni hozzá.
Azt már gyerekfejjel is éreztem, hogy az édesapám nem jön ki az édesanyjával, csak igyekszik „jófej” maradni vele, ahogy az anyukám is. Később értettem meg, hogy az apámban is rengeteg a sérelem.
Pedig a nagyit egész életében gyerekek vették körül, ugyanis több mint negyven évig tanított iskolában. A városban sokan ismerték és erre igen büszke volt.
Az én nagymamám sokat adott a külsőségekre. Nagyon ügyelt arra, hogy a frizurája rendezett legyen, smink nélkül még otthon is ritkán mutatkozott. A megjelenése olyan volt, akár egy díváé. De nem csak a megjelenése vagy az öltözködése, hanem a viselkedése is a primadonnákat idézte. Nem akarok ezzel egy primadonnát sem megsérteni…
A teatralitás szórakoztató lehetne, de aki átélt már hasonló színpadiasságot a családjában, az tudja, hogy mennyire fárasztó és stresszes a nézőközönségnek vagyis a családtagoknak. Nagypapám egész jól viselte nagymami jeleneteit. Ő teljesen más természet volt, visszavonuló, csendes bölcsészember.
Nagymami sosem jött babázni, mondogatta az anyukám. Amikor nagyobb lettem, vasárnaponként elvitt a Király utcai cukrászdába. Ilyenkor valósággal lubickolt a bókokban. Élvezte, hogy körberajongják az ismerősei. Ezeket az alkalmakat én is nagyon szerettem, mert a cukrászdán kívül nemigen volt más közös programunk.
Nagymama csak jelesebb alkalmakkor várt minket ebéddel. Fel sem merült, hogy olykor náluk is aludhatnék vagy maradhatnék pár napot. Anyukám később mondta el, hogy a nagymama milyen álláspontot képviselt: ők a nagypapával nem gyerekvigyázók, annak idején ők is meg tudtak oldani mindent egyedül, nagyszülők segítsége nélkül. Apukám sem volt ettől feldobva.
Minden alkalommal, amikor a nagyiéknál vendégeskedtünk, olyan volt a hangulat, mintha aknamezőn sétálnánk. Szinte vártuk, hogy mikor robban a bomba. És hát sokszor robbant.
Robbant, ha kicsit késtünk, ha frontot érzett, ha nem ettem meg az ételt, ha nem vigyáztunk a terítőre, ha apukám nem volt elég kedves, ha anyukám nem jött el, ha nagypapa trehányul mosogatott el…
Nagymama kritikai érzéke vetélkedett a színpadiasságával. Mindenre volt valami epés megjegyzése. Elhamarkodottan és felszínesen ítélkezett, éles szavaira máig emlékszem.
Felnőtt fejjel döbbentem rá, hogy az én nagyim soha nem sütött süteményt. Az ajándékaival sem tudtam mit kezdeni. A legtöbbször a könyvespolcáról emelt le egy-egy kötetet, így lepett meg a születésnapomon vagy karácsonykor. Egyszer csalódottan elsírtam magam, mire rámförmedt:
„ne bőgj!”
Az én köztiszteletben álló csodaszép nagyim, aki ezernyi kisdiák szeretett tanítónénije volt, nem tudott közel engedni magához senkit érzelmileg. Még az unokáját sem. Soha nem mesélt a gyerekkoráról, nem olvasott fel mesekönyvből, nem segített a tanulásban.
Miközben a külvilág számára ő volt a kifinomult, gyermekszerető tanítónéni, nagymamaként kimért, rideg nőnek mutatkozott, akivel jobb óvatosnak lenni, mert bármikor kitörhet.
Nagymama évekkel ezelőtt elment. Hirtelen érte a halál. Nem sokkal élte túl szegény nagyapámat. Nem a halála hagyott bennem kitörölhetetlen űrt, hanem a belőle áradó szeretetlenség, ami végigkísérte a gyerekkoromat, és hiába szeretném, utólag sem tudom megszépíteni.
– N. Anna –
Nyitókép: Juan Pablo Serrano Arenas/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
