Akkor jó az anyós, ha… elég messze van. Olvasónk története
Ha tetszik, ha nem, egy hagyományos, „szabályszerű” családban az anyós gyárilag adva van. Kötelező tartozék.
Akinek anyós- vagy menyprobléma keseríti meg az életét, ritkán jut el a belső önvizsgálatig, a magyarázat általában az, hogy a másikkal van a gond a másikkal van. Mondjuk az anyóssal, mert mártír, mert rosszindulatú, mert mindenbe beleszól, mert szinte mindent kritikával illet, elismerő szavakat ellenben ritkán hallani tőle.
Mint azt egy korábbi cikkben Bíró Rita life coach is megírta: kevesen teszik fel maguknak a kérdést, hogy „az anyóssal való konfliktus hogyan szól rólam?” „Hogyan válasszam szét magamban az anyósomat és a páromat?” „Miért kúszik be a bőröm alá?” És ami a legfontosabb: hogyan lehetne ez az egész másképp?! Mert igenis, lehet másképp.
Olvasónk története jó példa arra, hogyha lukas vödörbe akarsz vizet tölteni, attól csak elfáradsz…, viszont van célravezetőbb megoldás.
– Ha nincs mód szót érteni, bizony, hátra kell lépni, fel kell ülni egy felhőre, és onnan figyelni, amit mond, amit csinál a saját kis világában, a saját képzelt valósága alapján – írja Zita. – Nekem évek kellettek, amíg érzelmileg függetleníteni tudtam magam az anyósomtól, mire egyáltalán felismertem, hogy nem miattam olyan, amilyen s hogy nem fog megváltozni.
A közelükben éltünk, napi szinten találkoztunk. Folyamatosan beszólt a fiának, rajtam keresztül próbálta befolyásolni, majd – miután nem voltam a partnere ebben a játszmában – velem kapcsolatban próbált elhinteni olyan dolgokat a férjemmel, melyeknek semmi valóságalapjuk nem volt.
Már megszületett a gyermekünk, jól megvoltunk, az anyósom mégis folyton azzal jött, hogy majd elválunk, mert a férjem nincs eleget otthon (kétszer egy héten edzésre járt, egyszer pedig egy klubba). Minden hétvégén a közös ebédnél felhúzta az orrát valamin, és a feszültség szépen berágta magát a házasságunkba.
Végül leültünk és felismertük a probléma igazi okait. Odaálltunk anyósom és apósom elé, és röviden, velősen, tisztelettel elmondtuk, mit érzünk egymás iránt, és hogyan éljük meg a kialakult helyzetet. Úgy tűnt, leesett nekik a tantusz. Két hétig jó fej volt mindenki, majd egy banális vita után kibökték, hogy csak felvették az álarcot, és úgy tettek, mintha rendben lenne minden. Ekkor szakadtam le róluk érzelmileg. Felültem a felhőre és nem érintett meg többé semmi, amit tettek vagy mondtak. A páromat viszont igen, hiszen a szülei…
Egy augusztusi napon, egy újabb családi ebédet követően a férjem odajött hozzám, és bejelentette, hogy elköltözünk. Persze én lettem a bűnbak, az alattomos nő, pedig nem is én találtam ki a költözést… Az anyósom világába nem fért bele, hogy a fia akar elmenni. Biztos voltam abban, hogy sosem értett volna meg minket. Egy év múlva a saját fészkünkben voltunk.
A költözés mentette meg a kapcsolatunkat és a békét a kis családunkon belül.
A tanulságot próbálom levonni. Két fiam van már, miattuk is folyamatosan dolgoznom kell azon, hogy tudatosan cselekedjek és szóljak, reálisan lássam a dolgokat, tudjak elengedni, elfogadni, élni hagyni. Hogy jófajta anyós lehessek majd.
Sajnos soha nem lesz már igazán családias a viszonyunk, amit a gyerekek miatt is nagyon sajnálok, de ennek a problémának a leküzdése szárnyakat adott nekünk! A férjem fellélegzett, a szülei pedig belátták, hogy készek vagyunk kiállni magunkért. Azóta sokkal jobb a viszonyunk, de továbbra sem adok felületet a támadásra.
A nyitókép illusztráció. A cikk, amire Zita reagált, itt olvasható:
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.