Keserű méz. A gyűlölet ugyanolyan erős kötelék, mint a szerelem. Válás után kisgyerekkel
Ágota megalázva, kisemmizve érezte magát, amikor a férje bejelentette, hogy elköltözik. A válást hatalmas kudarcként élte meg. Legszívesebben elszökött, elbújt volna a világ elől – alig bírta elviselni a megaláztatást, hogy egyedülálló anya lett. Kiszolgáltatottnak érezte magát a csupasz gyűrűsujja láttán, és alacsonyabb rendűnek azokkal szemben, akik boldog házasságban éltek.
A keserű düh vaspántként szorította a szívét, görcsbe rántotta a gyomrát minden alkalommal, mikor férje Matyiért jött. Fuldoklott, ha egy helyiségben voltak, és fogcsikorgató feladatot jelentett megbeszélni vele a dolgokat. A váratlan és brutális szakítás miatt azt érezte, a földre került, és addig fog ott feküdni, míg el nem vérzik…
Ágota megrémült attól, hogy mennyire könnyű ordenáré mód viselkedni, amikor a szerelem véget ér.
Mintha eltűnt volna az a rendes ember, akinek addig ismerte magát, és egy keserű, beszűkült nőt hagyott maga után.
Egyik este kileste kisfia játékát. Matyi két figurával bábozott. A „régi anyával” és a „szomorú, őrült banyával”. Ágota lábaiból kiment az erő. Ez volt az a pont, mikor feltette magának a kérdést: hogyan dönt, kivé lesz? Lelke melyik része kerekedik felül? Melyikkel reagál a megbántottságra? Hisz örökké együtt kell majd élnie annak a következményével, amit most választ.
Aztán valahol azt olvasta, hogy
a gyűlölet ugyanolyan erős kötelék, mint a szerelem – a pozitív kapocsból negatívat csinál. Így sajnos ugyanannyira lehet kötődni az egykori szerelemhez, mint korábban.
És hogy minden olyan kísérlet, mely megvetés által akarja elérni a leválást, azzal végződik, hogy az ember szívébe beköltözik a fájdalom.
Ágota rájött, hogy az idő nem hozza helyre a dolgokat… Tehát neki kell. Rámaradt a feladat, hogy a repeszdarabokat egyenként eltávolítsa a szívéből. Hónapokba telt, és sok-sok beszélgetésünkbe… De ő nem akart egy életre áldozattá válni, nem akart végképp megkeseredni, és nem akarta egy rosszabb minőségű életbe zárni magát. Bár elvesztette a férjét, de nem volt hajlandó elveszíteni önmagát. Olyan közeget akart létrehozni, ahol Matyi biztonságban van, és jó kapcsolata lehet az anyjával, és az apjával is. Ágota igyekezett legalább annyi jóindulatot megteremti magában, hogy kisfia élete kiegyensúlyozott maradhasson.
Beszélgetéseink alatt végiggondolta, hogyan is képzeli az életet mostantól ahhoz, hogy a lehető legjobb jövőt teremthesse meg önmaguk számára. Nem tudta pontosan, milyen is lesz, vagy hogy miként fogja napról napra az egészet felépíteni, de elkötelezte magát mellette.
Belátta, hogy nem fog tudni szentté válni… Nem kell, hogy újra barátokká bírjanak válni Endrével. Nem fogják megoldani és tisztázni valamennyi problémájukat. De nem akarta soha többé hallani, mikor Matyi azt suttogja: „Fél a hasam, amikor kiabáltok!”
Nyitókép: Erik Johansson
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.