A „van választás” szabadsága, új családminták. Az első „elvált generáció” gyermekei
Tanulságos beszélgetés fültanúja voltam a napokban. Egy huszonéves fiatalokból álló társaság ült egy strand büféjében. „Én megértem a párom anyját is, hogy nem tudja elengedni. Egyedül volt vele, egyedül nevelte fel, csak a fia van neki.” „Igen, fontos, hogy ha már így alakul, vonj be másokat, akik fontosak a gyereknek, hogy ne csak hozzád kötődjön, és hogy később el tudd engedni.” „Igaz, de nagyon nehéz ám, hogy ne legyél mártíranya, amikor közben meg totál egyedül vagy és mindent neked kell megoldanod.” Csak hallgattam őket…
Aztán felidéztem a saját gyerekkoromat. Tíz éves voltam, amikor a legjobb barátnőm szülei elváltak, és én egyszerűen nem értettem, mi az a válás. Ilyen egyszerűen nem volt. Apa, anya, gyerekek, ez a család. Pont. Később, huszonegy éves koromban a velem egykorúakból álló társaságban egy párnak gyermeke született. Én megkérdeztem, miért nem házasodnak össze, fel nem foghattam, hiszen ugye már gyerek is van… Ők meg néztek vissza rám, ugyanolyan értetlenül: ugyan miért házasodnának össze? Kiderült, rajtam kívül mindenki olyan családból származik, ahol a szülők elváltak, ráadásul minden esetben „csúnya” válásról volt szó (igen változatos történetekkel).
Közben teltek az évek, az első „elvált generáció” gyermekei felnőttek, már nekik is lassacskán felnőnek a gyermekeik… És ma már nem akkora „etwas”, ha gyerek van, házasság nincs, ha elválnak, szétválnak, patchwork, mozaik és mindenféle családminták alakulnak ki. Ez se nem jó, se nem rossz: ez van. Nyilván jobb egyedül, mint rossz társaságban. Nyilván senki nem úgy fut neki az életnek, hogy majd minden jól szétesik, amit felépített. A hétvégén látott fiatal pár, akik az esküvői díszben fotózkodtak a Duna-parton a naplementében, nem úgy állt ott, hogy „majd jól elválunk”. Regényeket tele lehet „filózni” a kérdéssel, hogy ez a helyzet milyen, de valójában mindegy, mert VAN.
És ha már van, akkor kezdeni kell vele valamit. Ezektől a fiataloktól épp erről hallottam, és nagy-nagy örömmel hallgattam őket. Tudatosan állnak a témához. Számolnak vele, hogy velük is megtörténhet, hogy a barátaiknak, a gyerekeik barátainak, a testvéreiknek, a szomszédjuknak, bárkinek alakulhat úgy az élete, hogy nem az „apa, anya, gyerekek” modell valósul meg.
Másod-, illetve harmadgenerációs „elvált szülős”, „egyszülős” gyermekként rendelkezésükre állnak a saját és kortársaik tapasztalatai. Tudatosan terveznek azzal, hogy milyen rövid-, közép- és hosszútávú lépéseket kell tenniük ahhoz, hogy ha egyedül maradnak a gyermekükkel, a lehető legkisebb mértékben sérüljenek mind ők maguk, mind a gyermekük.
Az első generációs „elválók” nem kaptak receptet ahhoz, hogy mit is tegyenek. Évezredes „nincs választás” után berobbant a „van választás” szabadsága.
Berobbant a fogamzásgátlás, berobbant annak a lehetősége, hogy nem kell holtig benne maradni abban, ami pokoli. Természetes, hogy megjelentek a túlkapások, és sokan meg sem próbálták (és vannak ilyenek a mai napig) megoldani a felmerülő kapcsolati problémákat, inkább csomagolnak, és – akár gyermeküket is hátrahagyva – továbbállnak, és megpróbálkoznak valaki mással. Mert hátha vele jobb lesz.
Azok a gyerekek, akik az első, kaotikus családfelbomlások idején éltek, saját életükön látják szüleik „válási verziójának” eredményeit. Volt egy közvetlen, saját bőrükön érzett tapasztalatuk, illetve észlelik későbbi életükön és – ez igen fontos! – gyermekeik életén a hosszútávú hatásokat. Például azt, hogy az anya, aki szálegyedül maradt a fiával, később nem tudja őt útjára engedni. Neki a fia a férfi az életében. Jó eséllyel a fiút parentifikálta is (akaratlanul), azaz a felnőtt férfi partner szerepébe helyezte (mert igazi férfi nem volt jelen az életében). Így aztán a fiú sem tud leválni. Az anya nem tud elengedni, a gyerek nem tud felnőni. És a „gyerek” közben már 35 éves. Ott a barátnő, aki gyermeket szeretne, ideje volna dönteni és családot alapítani. Lehet, hogy lesz gyerek. No de attól még a leválási-felnövési probléma nincs megoldva!
És ez csak egyetlen példa. A megoldás pedig ott van ezeknek a fiataloknak a kezében, akik egy hamburger felett csodálatos tudatossággal és nyugalommal beszélgettek arról, hogy mire és milyen megoldásokat kell keresni. A szociológián belül új tudományág születik éppen. Bölcsője pedig az új kihívás: lelkileg egészségesnek maradni az elvált, egyszülős, patchwork és egyéb családi rendszerekben.
Ami pedig talán nem is tudatosul bennük, a legfontosabb: amikor ezeken a megoldásokon dolgoznak, az előző generációk sebeit is gyógyítják. Nem tudhatjuk, milyen új rend áll majd egyszer elő abból a káoszból, ami a mi életünk idejére jellemző, de egyben biztos vagyok: ezeknek a nagyszerű fiataloknak a kezében, akik ilyen józan tudatossággal állnak a kihíváshoz, jó helyen van a jövő.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.