Otthonról hozzuk, de élethosszig fejleszthető: az érzelmi intelligencia szerepe a gyermeknevelésben

Az érzelmi intelligencia alapvetően az elsődleges szocializáció „terméke”, de (szerencsére) élethosszig fejleszthető. Kora gyermekkortól a családban sajátítjuk el az alapvető érzelmi mintázatokat, szüleink, közvetlen családtagjaink meghatározó mintaként szolgálnak számunkra. Szerencsés esetben a családi közösségben nem jelent problémát az érzelmek kimutatása (és itt elsősorban a pozitív érzelmekre gondolok), így az elfojtás kevésbé válik követendő viselkedési sémává.

Helyzeti előnyt jelent, ha a családi légkör harmonikus, a szülők között megvan az összhang, és a gyermek védett közegben, érzelmi biztonságban érezheti magát. Csakhogy sokfélék vagyunk sokféle „örökölt” családi mintázattal, így az érzelmekkel is eltérően „bánunk”. Pozitív és negatív pólusokon egyaránt megnyilvánulhat egyensúlytalan működés. Például egy szeretetteli családi légkörben uralkodó normává válhat a túlféltésből fakadó kontroll (helikopterszülő szindróma), az érzelmi skála másik végén pedig az autoriter, rideg nevelési stílus áll, ami nem jelenti azt, hogy a szülő nem képes szeretetre (bár ilyen is van!), „csupán” az érzelmek megélésében, kimutatásában lehetnek elakadásai, még ha ő maga nem is érzékeli mindezt, mert számára ez alapállapot, természetes működési mód.

Abban a családban, ahol nincs helye gyengédségnek – érintésnek, ölelésnek, puszinak -, ahol a családtagok tisztes távolságtartásban élik meg az egymáshoz való kapcsolódásukat, furcsának, idegennek tűnnek azok a családok, ahol nem ez a jellemző. A tanult mintát nem egyszerű „felülírni”.

Gyermekkorban fontos érzelmi szükségletnek számítanak a szeretett személyektől kapott szeretetüzenetek, érzelmi megerősítést adó gesztusok. A szülőről történő leválás hosszú folyamatában természetes, hogy változnak a szeretetgesztusok – e tekintetben kiemelt figyelmet érdemel a tinédzserkor. Ebben a meghatározó, normatív krízisnek számító nehézségekkel teli életszakaszban különösen fontos a stabil érzelmi háttér. Sok kamasz nagyítós tükörként működik, ha érzelmekről van szó. Túlzó reakciókkal áll bele helyzetekbe, vitákba, sőt, gyakori, hogy ezeket a konfliktusokat ő maga generálja, kiprovokálja. Elviselhetetlennek tűnik, kezelhetetlennek, igencsak próbára teheti a szülők türelmét. Kamaszkorban „normális” állapot az érzelmi labilitás, ugyanakkor a gyermek szempontjából nem mindegy, miként reagál erre a környezet. Érzelmi megvonással, érzelmi jutalmazással-büntetéssel nem lenne szabad reagálni a kamaszkorra, még ha olykor ez is tűnhet a legkézenfekvőbbnek. (Nemrég jelent meg egy könyv a kamaszkorról, a címe: Szeretetre éhezve. Ajánlom kamaszt nevelő szülőknek! A szerző L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta.)

Szakirodalmak sora tárgyalja, hogy a gyermek érzelmi mintázatát elsőrendűen az anya alapozza meg, hisz tradicionálisan ő gondozza a gyermeket az első években. Meghatározó, hogy miként reagál a kisgyermek alapvető igényeire. Aki csecsemőént, kisgyerekként megfelelő anyai, gondozói választ kap az igényeire (éhség, fájdalom, fáradtság stb.), kialakul benne az ősbizalom érzése, az, hogy számíthat másokra, számít a hogyléte, figyelnek rá.  Ez lesz a természetes alapérzete, és ebből merít későbbi életszakaszaiban is, minden társas helyzetben. (Természetesen érhetik csalódások, de az „ősbizalomnak” köszönhetően könnyebben kapcsolódik másokhoz és a nehézségekben iránytűként szolgál az érzelmi alapállapota.) Aki viszont az ősbizalmat megalapozó “fejlődési szakaszban” elakadt, nehezebben boldogulhat szociális helyzetekben, párkapcsolatban a belső bizonytalanság folytán. Számára ugyanis az a meghatározó, fejlesztendő alapérzet, hogy nem eléggé fontos másoknak, csak magára számíthat és a világ nem biztonságos hely.

Közhelynek tűnhet, hogy a szeretet gyógyít, pedig így van. Érzelmi biztonságra felnőtt korunkban is szükségünk van. Akinek nehézségei, elakadásai vannak az érzésekkel, nem szívesen foglalkozik ezzel. Pedig a visszatérően kellemetlen élményeket, helyzeteket előidéző belső működés sajátosságainak tudatosítása fontos lépcsőfok lehet az érzelmi fejlődésben. (Szakemberrel közösen is „felgöngyölíthetők” a belső akadályok.)

Párválasztás során komoly kihívást jelenthet a két fél eltérő „érzelmi intelligenciája”, érzelmekhez fűződő „viszonya”. Bár úgy tartják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, belátható, hogy az ellentétek sok esetben inkább „kioltják” egymást, sőt, lelki sérüléseket is okozhatnak.

Néhány példa: mivel jár, ha az egyik fél empatikus, kifejezetten „erős” EQ-val él, a párja viszont teljesen másként bánik az érzelmekkel? Érzéketlennek tűnhet, „fura” megnyilvánulásaival megdöbbentheti, megsértheti a másikat. Nem tudatosan működik így, egyszerűen csak másképp érzékeli a határokat, nincs kifinomult érzéke az érzelmi minőségekhez. Ez nyilván fájdalmas élmény annak, aki érzelemközpontúan, ősbizalommal telve szemléli a világot. Ha két „érzelmi szélsőséget” képviselő ember talál egymásra, bizony nem zökkenőmentes az összecsiszolódás folyamata. DE szerencsére semmi sincs kőbe vésve: mindketten változhatnak a kapcsolatban, és jó esetben az egymásra gyakorolt hatás pozitív előjelű, azaz a fejlődés irányába mutat. Sajnos az az eshetőség is fennáll, hogy a kapcsolat „felőrlő”, romboló hatású hosszú távon is, összecsiszolódás helyett súrlódások sorát szenvedik el egymás társaságában. (A nárcisztikus személyiségzavar minősített eset, érzelmi „másság”, EQ-különbözőség esetén nem feltétlenül erről van szó. A nárcisztikus személyiségzavar szakember bevonását igényelheti, ám az érintettek ritkán jutnak el ennek felismeréséig.)

A szülők érzelmi különbözősége a gyermeknevelésben sarkalatos pont. A gyermek megéli a kettősséget, és ehhez igyekszik alkalmazkodni. Ambivalens érzések alakulhatnak ki benne az érzelmekkel kapcsolatban. A társadalmi, kulturális mintázatok mélyen gyökereznek, és sokan igyekeznek az íratlan törvények (nemi sztereotípiák) szerint viselkedni. Egy nőtől – anyától – kevésbé vesszük zokon, ha érzékenyen reagál élethelyzetekre, ha folyton ventillál, „érzeleg”, míg egy férfitól – apától – nem várjuk el, hogy ugyanilyen nyíltsággal beszéljen az érzéseiről, sőt furcsának tűnhet, ha hevesebben fejezi ki az érzelmi kötődését, akár a gyermekei felé. A rögzültségek és máig élő elvárások szerint a nő az érzelmet, a férfi az erőt képviseli a szülői szerepében. 

Persze a nők sem feltétlenül „érzelgősek”, sokan magukba fojtják az érzéseiket, és a szeretetüket indirekt módon fejezik ki, például a gondoskodás, a gondosság megnyilvánulásaiba „csomagolva”. Ez is biztonság a gyermek számára, de magával hozhat érzelmi elfojtásokat (érzelmekről nem beszélünk! tartózkodunk a heves megnyilvánulásoktól stb.). 

Sokan nőttek fel úgy, hogy a szüleiktől soha nem hallották: „szeretlek”. Van, akinek nehéz ezt kimondani. Valószínűleg neki sem mondogatták.

Akik az érzelmekkel (neveltetésük folytán) hadilábon állnak, nem szívesen kommunikálnak érzelmi dolgokról. Érthető. 

Bárhogy is van, bárhogy is vagyunk, törekedni kell arra, hogy a gyermekeinket ne fosszuk meg attól a lehetőségtől, hogy az érzéseikről családi körben nyíltan beszélhessenek! Legyen rá fülünk, figyelmünk, legyen rá alkalom. Ehhez olykor meg kell haladnunk önmagunkat: be kell látni, hogy a gyermek érzelmi szükségletét nem feltétlenül kell a sajátunkhoz mérni. A gyermeknevelés során a szülők is fejlődnek, egy kisgyermek képes lebontani az érzelmi blokkokat. 

Ha kamaszkorba lép, legyünk számára elérhetőek érzelmileg is! Még akkor is, ha úgy tűnik, nem vevő erre. Ez csak látszat, csalóka illúzió. Ha süketnek is tűnik a szavainkra, tudjuk kimondani: fontos vagy! Számíthatsz rám! Szeretlek.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 + tizennégy =

hirdetés