Ki mondja meg, milyenek vagyunk és milyennek kellene lennünk? Avagy: miért fájdalmas az önismereti munka?

Mivel önmagunkkal élünk együtt életünk minden egyes pillanatában, elég fontos lenne ismernünk önmagunkat. Jó hír, hogy könnyen elérhető, hiszen mindig a szemünk előtt van. Ismerni, tudni alapvetően szeretünk. Az mindig jó érzés, hogy tudunk valamit – még akkor is, ha történetesen soha az életben nem lesz rá szükségünk, hogy pontosan tudjuk, hány szál farokszőre van egy átlagos nőstény mosómedvének. De azért nem rossz ezt tudni! Szóval

azt hihetnénk, az önismeret olyasmi, amivel örömmel és készségesen foglalkozik az ember, sőt, lelkesen, szenvedélyesen. Hiszen csupa hasznos és jó érzés! Vagy nem? Hát nem!

Az önismereti munkától az ember ódzkodik. Az is, aki leküzdi a saját ellenkezését, és belemegy, úgy igazán. Attól még neki is büdös, neki is fárasztó, neki is fáj. De miért? A válasz a „vallásos elmében” keresendő. „Vallásos elme” alatt azt értem, hogy az emberi elme (amíg nyakon nem csípjük e tevékenységében) úgy működik, hogy nem bírja, hogy valamit ne tudjon. „Tudom”, mondja. „Na jó, tudni vélem. Na jó, hiszem.” De olyan nincs, hogy „nincs infó”! Azt nem lehet!

Az önismereti kutatás tehát nem tiszta lappal indul. Ahol nincs tapasztalati alapú tudás, ott kiegészíti az elme mindenféle „hittel”, aminek akár az égvilágon semmi alapja nincs.

Nem tudod, de hiszel valamit. Lehet, hogy totálisan hamis a dolog, de hát valamit hinned kell… A „tiszta” lapot további „maszatolás” is terheli. Ilyen például a mások elvárásai mentén kialakított, magunkra erőszakolt önkép. Mert egy kisfiú nem sír, egy kislány nem verekszik, ugyebár. Szeresd a kutyákat, ne szeresd a macskákat. Csak az számít megoldásnak, ha „ezt” teszed, ellenben ha „azt” vagy „amazt”, az nem elfogadható.

Kisgyermek korban, kiszolgáltatott lényünkkel, képlékeny, nyitott elménkkel mindenféle cenzúra és megkérdőjelezés nélkül „benyaljuk” a külvilág elképzeléseit arról, hogy milyenek vagyunk, milyennek kell lennünk, és veszettül próbálunk azzá válni. Kezdve önmagunkon, elhitetni mindenkivel, hogy olyanok vagyunk.

Tehát mire nekiállnánk a tudatos önismereti munkának, már van egy összemaszatolt alapunk. Hiszünk magunkról ezt-azt, amit aztán az élet, az interakcióink, a helyzetek, a többiek vagy igazolnak, vagy nem. Ha elég sok a „vagy nem”, akkor kezdünk csak elgondolkodni azon, hogy mennyire csehül is állunk önismeret dolgában.

Még mielőtt ténylegesen belevágnánk a nagy önmegismerésbe, letámadnak és padlóra küldenek a félelmek. Mitől félünk? Mégis, mi derülhet ki, és miért „baj”, ha kiderül? Két alapesetre egyszerűsíthetjük a választ: 1.) valamiről, amit, mint „jót” tartunk számon önmagunkban, kiderül, hogy nem úgy van, 2.) valamivel, amivel eddig nem foglalkoztunk, most foglalkozni kell, és kiderülhet róla, hogy „nem jó”.

Bármi is a helyzet, csak a valóságos énünk az, amivel rendelkezünk. Ha nem lennének érzelmeink, csak a nyers logika, azonnal rávágnánk: igen, persze, tudni akarom, ki vagyok, mi vagyok, kell az önismeret – hiszen tudnom kell, ki az, akivel életem végéig együtt élek! Ha valami olyat találunk, ami nem tetszik – azaz „nem jó”, sőt, „rossz” címkét adunk neki –, azon lehet dolgozni, javítani, vagy épp azt kell tudni róla, hogy olyan adottság, amivel nem lehet mit csinálni, meg kell tanulni így élni.

Csakhogy a lelki dolgok, tehát minden, ami nem a testnek fáj, hanem ott belül… az nem a logika felségterülete! Nem szívesen szembesülünk azzal, hogy személyiségünk bizonyos részei… mondjuk úgy, hogy nem könnyítik meg a dolgunkat az életben. E ponton pedig még egy megkülönböztetést be kell hozni: valójában kinek van baja azzal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek? Ugyanis rengetegszer kerül elő az önismereti, önfeltáró folyamatban, hogy nem is saját magunknak fáj ez vagy az a tulajdonságunk, személyiségrészünk, hanem valaki más, számunkra fontos személy berzenkedik a dolog ellen.

Egy-két példa: önmagában nem baj, ha befelé forduló (introvertált) vagy, és egyedül, a természetben tudsz feltöltődni, de „bajnak” tarthatják azok, akik szerint a bulizás „az élet”, és ha te nem szereted a nagy bulikat, akkor veled valami baj van. Vagy egy keményebb terep: önmagában nincs azzal semmi gond, ha történetesen a saját nemedhez vonzódsz, találhatsz is szerető társat, lehetsz boldog vele, élhetsz akármilyen csodás, teljes életet, de lehetnek olyanok az életedben, akik ezt nem tudják elfogadni.

Itt valójában már bele is másztunk az önismeretből az önelfogadásba és kapcsolódóan az önszeretet kérdésébe. Hiszen lehet, hogy TE valójában simán tudnád magad szeretni és elfogadni úgy, ahogy vagy. Hiszen úgy is lehet élni, boldogan, elégedetten. Csak épp mások nem hagyják.

A másoktól, számodra fontos emberektől érkező külső nyomást könnyű „sajáttá” tenni. Elhinni, hogy TE nem tudod szeretni, elfogadni magad, holott csak valaki másnak nem tetszik benned valami. Persze nem állítom, hogy ne gondolkozz el azon, amivel mások „megtalálnak”. De érdemes beépíteni egy szűrőt, és ellenőrizni: ez most valójában kinek a problémája?

https://eletszepitok.hu/onbecsules-onbizalom-onertekeles-onelfogadas-onszeretet-ontisztelet-mit-jelentenek-miert-fontosak/

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

12 − 1 =

hirdetés