Nehéz válások az apák szemszögéből (1.)

Minden válás más, miként a kapcsolatok is. Minden ember különböző. Tehát már csak ezért sem szándékunk általánosságot állítani a cikkünkkel; ezt leszámítva sok olyan férfi van, aki lelép a házasságából, aztán vissza se néz a gyerekére, aki pedig szereti és várja. Mások viszont majdnem ugyanúgy igyekeznek részt venni a gyerek életében, mint azelőtt, ott lenni minden fontos eseményen és tudni minden történésről.

Sok olyan nő van, aki minden harag és fájdalom ellenére biztosítja a gyerekei számára az apjukkal való együttlét lehetőségét, sőt, belemegy abba, hogy a gyerekei az idejük felét az apukájukkal töltsék a válás után, míg más nők igyekeznek teljesen kizárni a csonkán maradt család életéből az apát, büntetve őket ezzel.

Tehát sokféle nő és férfi, sokféle válás és kapcsolat van, se jót, se rosszat nem akarunk mondani se apákról, se anyákról. Pusztán bemutatjuk néhány elvált apa történetét, akik némelyike igen, maga lépett ki a házasságából, hagyta ott a feleségét, de a gyerekeit szereti és meg kellett küzdenie azért, hogy velük lehessen, vagy csak bemutatjuk azt, mi történik, ha két ember azután is kénytelen együttműködni, hogy legszívesebben soha többet egymás felé sem nézne.

Milyen mindez a férfiak szemszögéből, lehet-e rendezni ezt a helyzetet, és ha igen, hogyan? Mi úgy érezzük, rengeteget lehet tanulni ezekből a gondolatokból, a férfiakról, a válásról, az apaságról, az életről.

– Én egy új kapcsolat miatt léptem ki a házasságomból. Nyilván voltak egyértelmű problémáink a feleségemmel, amelyeket nem lehetett véka alá rejteni, leginkább az, hogy nagyon nem vágytunk egymásra a szexet tekintve, de az elején mégis szerelmes voltam nagyon, és nem érdekelt ez a nem mellékes körülmény. A második gyereket nem kellett volna vállalnunk, de így alakult, megtörtént – csap a történet közepébe Péter.

A válás nehéz volt, mindkettejüket megviselte, a feleség nagyon megbántva érezte magát, és nem akarta a gyerekek közelébe engedni az apjukat, csak amennyire nagyon muszáj. A férj viszont sokkal többet szerette volna látni a gyerekeit, mint a törvény által biztosított hétvége kéthetente.

– A feleségem környezete, családja megutált, és ellenem uszította őt még inkább. Emlékszem, egyszer felhívott a testvére, hogy ne menjek többet oda, és ne zaklassam a családomat, holott csak a gyerekeimmel szerettem volna lenni – tekint vissza Péter a közel tíz évvel ezelőtti eseményekre.

– Úgy gondolom, ilyen helyzetben nagy felelőtlenség uszítani egymás ellen a feleket. Mindenesetre nem hagytam magam lerázni.

A feleségem nagyon kemény nő, nagy harcos, ezért azt láttam jónak, ha beleállok minden vitába és harcba, különben megsemmisített volna. Lehet, más nők esetében más taktika válik be.

Több válást láttam magam körül, és úgy érzékelem, hogy a konfliktuskerülés nem jó megoldás az elején, mert adott esetben teljesen kihasználják akár az anyát, akár az apát, ha hagyja, akár anyagilag, akár a láthatást tekintve. Később pedig már nehéz változtatni. Én végigmentem az összes lépcsőn a bíróságon és blöfföltem a feleségemnek azt állítva, hogy igenis van lehetőségem a gyerekek elperelésére, ha nem enged. Kértem pszichológiai vizsgálatot magamra és rá nézve is, beadtam mindenféle beadványt, amit lehetett, kértem szakértői véleményt arról, kivel szeretnének lenni a gyerekek.

Ez pszichikai hadviselés volt, mindketten tudtuk, hogy nem fogom megkapni őket, de kifáradt benne, és lassan elkezdett engedni, így sikerült egy elfogadható láthatást elérnem, habár a fele-fele arány, amit akartam, nem sikerült. Az a kompromisszum született, hogy kéthetente négy napot, csütörtöktől vasárnapig velem legyenek, később ez még egy éjszakával bővült hétfő reggelig.

Sokat segített a házaspárnak a mediáció. Habár nem született belőle megállapodás, legalább megindult az egymás szempontjait valamennyire értő, figyelembe vevő párbeszéd.

– Gyakorlatilag a válások és a konfliktusok 80-90 százaléka kommunikációs problémákból fakad – véli Péter. – Rossz az emberek önismerete, mondanak valamit, de igazából nem is azt érzik, vagy nincsenek is tisztában azzal, amit éreznek. Viszont a másik fél csak arra tud reagálni, amit az illető elmondott. A válásba fulladó házasságok jelentős részében az emberek képtelen megfogalmazni, mi a problémájuk a másikkal.

Ha valaki nem elég felkészült és gyakorlott, hogy kiszedje a másikból az igazságot, vagy nincs annyi élettapasztalata, hogy egyáltalán észrevegye az öntévesztést, akkor megbukik. Egy jó és tapasztalt mediátor viszont képes a valóságot a felszínre hozni, hogy azután arról induljon meg egy párbeszéd. Így a házaspár esetében lehántotta a követelésekről azt a réteget, amit az érzelmi töltet miatt raktak rá, amivel csak büntetni akarták a másikat akármilyen szempontból.

– Amikor visszamentünk a bíróságra, már sokkal reálisabb követeléseink voltak egymással szemben. Ő nem tartotta működőképesnek a feles megosztást, illetve nyilván úgy érezte, hogyha már én szállok ki a kapcsolatból, nem érdemlem meg a gyerekekből a fele részt – fejti ki Péter. – Tehát mindenhogyan próbálta minimalizálni a láthatást, én pedig maximalizálni, függetlenül attól, hogy rosszul mértem fel, mennyit bírok férfiként. Látom más, válófélben lévő apákon, hogy nincsenek tisztában azzal, mennyit kell foglalkozni főleg egy kisgyerekkel, és ez milyen mértékben megy a pénzkeresés, illetve minden más rovására. Csak ilyenkor nagyon meg vannak zuhanva és hiányzik nekik a gyerek. Végül ebben a feleségemnek igaza volt, pont elég volt, hogy kéthetente négy-öt napot voltak velem a gyerekek.

Aztán idővel rendeződött a házaspár viszonya, már nem ragaszkodtak a bírósági határozatba foglalt keretekhez, alkalmazkodtak egymáshoz, a vidéki nagyszülők okán sokkal inkább kénytelenek is voltak egymásra támaszkodni a felügyelet tekintetében. Ma már együtt nyaralnak, síelnek a gyerekek kedvéért.

– Ez az aktuális párkapcsolataimat eléggé ki is kezdi, amit meg is értek, pedig nyilvánvalóan nem véletlenül nem élek a feleségemmel, de a gyerekek nagyon örülnek, hogy ott van velük mindkét ember, akit a legjobban szeretnek a világon. Habár ilyenkor nagyon levegőt kell vennünk, mert azért továbbra sem bírjuk egymást nagyon. Nehéz munka volt, de valahogy vissza kellett nyernem a bizalmát, hiszen megcsaltam, ami óriási bizalomvesztéssel jár – vallja be Péter.

– Nyilván az, hogy ennek mi volt az oka, ki mit tett hozzá, egy másik kérdés. Az volt a mázlim, hogy nagy szüksége volt a segítségemre, én pedig mindig mentem, mindig ott voltam és mindig megcsináltam, amit kért. Így aztán pár év alatt visszaküzdöttem magam, ő pedig rájött, hogyha akar magának némi énidőt, akkor én vagyok a legjobb bébiszitter. Csak időbe került, míg a sértettségét valamilyen mértékben elkezdte feldolgozni. Érdekes, hogy aztán persze tönkrement az a kapcsolatom, aki miatt kiléptem a házasságomból és lett később egy másik, ahol láttam ezt a másik oldalon: a barátnőm teljesen elzárta a gyereket az apja elől, hogy megfeleljen a saját anyja elvárásainak. Akkor én igyekeztem felnyitni a szemét, milyen rosszat tesz ezzel a gyereknek.

– Az én helyzetem valószínűleg speciális, mert a feleségem határeset, és tíz év után sem jutottunk előre a békülésben egy centit sem

– meséli Balázs, egy negyvenéves férfi. – Nem tudtam mást csinálni, mint hagyni, hogy az ő akarata érvényesüljön. Azok, akik belelátnak az életembe, mind úgy gondolják, harcolnom kellett volna, mert úgy mentek el az évek mellettünk, hogy végig fenyegetettségben éltünk. Nyilván nem szabadott volna gyereket vállalnom vele, de azért tizenöt éven át voltunk együtt, és közben ugyan láttam a különbségeket, de az, hogy mi legyen az ebéd vagy hova menjünk hétvégén, nem élezte ki ennyire a konfliktusokat, mint a gyerekvállalás.

Életem szerelméért hagytam el a volt feleségem, azóta összeházasodtunk, de egy végtelenített bosszúban élünk, a gyerekek a mai napig nem találkozhatnak vele, sőt, a szüleimmel is csak nagyon ritkán. Nem jöhetnek el hozzám, nem alhatnak nálam, ugyanakkor a régi házunkban sem lehetünk, amit otthagytam: telente kínunkban rengetegszer a plázákban töltöttük az időt a gyerekekkel, mert nagyon nehéz 8-10 órás beltéri programot kitalálni. A volt feleségem pedig érzelmileg és pénzügyileg is zsarol, hiába a konkrét megállapodás a láthatásról.

Ugyanakkor az apa és családja mindig úgy dönt, nem perel, mert a tapasztalat szerint mindenféle ellenállás és konfliktus csak fokozza a gyűlölethadjáratot, aminek természetesen része az, hogy a gyerekeket az apjuk ellen neveli az anya.

– Ha valamiben nem értek vele egyet a gyerekek nevelésével kapcsolatban, egyszerűen nem nyit ajtót, amikor értük mennék, nem veszi fel a telefont vagy kitalálja, hogy betegek, illetve általában gyűlölködő leveleket zúdít rám, amelyek hangneme, tartalma a normalitás határát súrolja, finoman szólva – mondja Balázs.

– Volt rá példa, hogy pornográf írásokat és fotókat küldött a feleségemnek arról, hogyan éltünk mi házaséletet annak idején. Néha aggódtam, hogy kárt tesz a gyerekekben vagy magában, jeleztem egy ilyen periódusban ezt a hatóságnak, de igazából nem tudnak mit tenni bizonyíték nélkül. Ha pedig elindult volna egy eljárás a gyámhivatalnál, csak még jobban bepöccent volna. Futottam le a köröket a gyámhatóságnál, védőnőnél, a kerületi gyerekpszichológusnál, a családsegítőnél, a rendőrségnél, ezzel ideig-óráig ki lehet harcolni némi előnyt, érvényesíteni jogokat, de ennek következménye aztán a totális gyűlöletkampány a gyerekeken keresztül. Egyszóval megtanultam inkább együtt élni ezzel a kompromisszummal és aggódással. Elfogadom, ha néha nem mehetek, de legalább vannak békésebb időszakok, ha segíteni hív, ott vagyok, illetve a pénzügyi kívánságait is teljesítem, ha képes vagyok rá. Az is látszik, hogy a pénz olajozza ezeket a történeteket, de nyilván nem lehet a végtelenségig elmenni. Nálunk a feleségem fizetésemelése is áttételesen megnyilvánul abban, hogy több pénzt tudok adni az előző feleségem számára. De ha most odatelefonálok, hogy figyelj, nagyon hiányoznak a gyerekek, akkor azt mondja, gyere. Az sokkal rosszabb volt, amikor kitiltott.

A gyerekek most 11 és 12 évesek, a nagyobbik néhány hónapig nem akart szóba állni az apjával, őt érzékenyebben érinti az egész témakör. Akkor az apja azt a tanácsot kapta, ne erőltesse a láthatást, csak jelezze a számára e-mailben rendszeresen: mindig ott lesz, ha szüksége van rá, bármikor megy. Az ügy végül megoldódott, most pont fordítva érez a gyerek, csüng az apján és a nagyszülein, akikkel azonban nem találkozhat.

– Most minden vasárnap látom őket, egy fél napot együtt tanulunk, egy fél napra pedig elmegyünk biciklizni, ide-oda. Ha heteken keresztül kommunikálom előre, hogy szeretnék valamilyen programot, akkor reggeltől délután négyig engedi elvinni őket – meséli Balázs.

– Ezenfelül pedig most már kivárom azt, hogy önállóan képesek legyenek mérlegelni, és ha már egyedül közlekednek, vélhetően majd egyszerűen felülnek a buszra, és eljönnek hozzám, amikor igénylik. Most inkább abban a fázisban vannak, hogy azt mondják: apa, légy férfi, kiállhatnál kicsit jobban értünk. Az idősebbik mond ilyeneket, hogy apa, én tudom, miért mentél el, anyával nagyon nehéz, nagyon makacs és mindent tudok. Ezek az első felismerések. Én tizenöt éves voltam, amikor rádöbbentem, hogy az, amit az apám mond, nem szentírás. A harcot most már azért adom fel, mert ha tíz évet kibírtam, akkor még kettőt kibírok, és azt szeretném, ha a gyerekeim saját maguk döntenének arról, mekkora szerepet vállaljak az életükben.

Azt, hogy az ember apa, soha nem lehet elengedni Balázs szerint: amikor a gyerekek kicsik voltak, részt vett az éjszakázásban is, ő kelt fel kora hajnalig, onnantól pedig a felesége, így a válás után nehezen viselte a hiányukat.

– Ha az elején két napig nem láttam őket, már félrevert a szívem, nem tudtam aludni, néha pánikrohamom volt, légszomjam. Habár mára stabilizálódott a helyzet, a mai napig nem tudom úgy behunyni a szemem a nap végén, amikor lefekszem a sötétben, hogy ne a gyerekeim arca villanjon be és ne miattuk aggódjak. De az évek alatt megértettem, hogy egy gyereknek más az időérzéke, az ember a szeretteit nem azért szereti gyerekkorában, mert hetente vagy naponta találkozik velük – véli Balázs.

– Rájöttem, hogy nem attól leszünk jóban a gyerekekkel, ha mindenképpen odaerőszakolom magam kétnaponta, de rendelkezésükre állok. Az anyjukkal pedig mindig igyekszem fenntartani egy kényes egyensúlyt, hogy ne romoljon a helyzet. Néha megkeresnek válófélben lévő barátaim tanácsért: mindig azt mondom, ha meg tudják menteni a házasságot, menjenek vissza. Jobb egy feleséggel és a gyerekekkel együtt élni, mint nélkülük. Mondom ezt úgy, hogy megtaláltam életem szerelmét és vele élek boldogságban. Én nem voltam erre képes – vallja be a negyvenéves férfi.

– FK –

Nyitókép: Anna Shvets/Pexels

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem a Facebookon. Online magazinként 2013 óta létezem. Független vagyok. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.