Kedvenc tárgyaink életszakaszonként változhatnak, de ahogy idősödünk, egyre nagyobb szerepet kapnak az „emlékhordozók”

Tárgyainknak nagyon fontos szerepe van identitásunk alakulásában, személyiségünk kifejezésében, gondoljunk csak arra, milyen nehezen választjuk ki a hozzánk leginkább illő karórát, ékszert, táskát, mobiltelefont vagy autót!

Tárgyainkat cseréljük, újítjuk, hiszen elhasználódnak, elavulnak, és természetesen mi magunk is változunk; ami korábban tetszett, az már nem biztos, hogy most is megfelel ízlésünknek, elvárásunknak. Vannak azonban a környezetünkben viszonylag tartós tárgyak is, például életterünk berendezési tárgyai.

Otthonunk tárgyai nem egyformán nőnek a szívünkhöz, de mindenkinek vannak kedvencei. Ezekhez a tárgyakhoz kötődünk, és ragaszkodunk ahhoz, hogy a közelünkben legyenek, mert így érezzük magunkat és környezetünket teljesnek, biztonságosnak, szeretettnek.

Kedvenc tárgyaink lehetnek:

· megörökölt tárgyak, melyek a számunkra kedves személyeket juttatják eszünkbe,

· ajándéktárgyak, amik különleges alkalmakra emlékeztetnek,

· gyermekeink munkái, melyek kicsit csálék és girbegurbák, de folyamatos érzelmi töltetet jelentenek számunkra,

· utazások alkalmával szerzett kellékek, amik életeseményeink emlékei,

· nagyon vágyott és elért eszközök vagy bútorok, amelyeknek a birtoklása számunkra fontos,

· funkciójuk által felértékelt tárgyak (például a világ legkényelmesebb fekvőfotelja, amiért harcot vívnak a családtagok),

· szépségükért szeretett tárgyak.

Kedvenc tárgyaink életszakaszonként változhatnak, a modern és praktikus dolgok mellett, ahogyan idősödünk egyre nagyobb szerepet kapnak az „emlékhordozók”.

Minden olyan otthoni tárgyat ide sorolunk, amihez azért ragaszkodunk, mert emlékezni segítenek bennünket. Otthonunk azon elemei, amelyeknél nem a szépség vagy a funkció az elsődleges, hanem az emlékek által kapott plusz jelentés. Ezek lehetnek gyermekkorunk emlékeinek őrzői, kapcsolatokban szerezett élmények raktározói, vagy saját kapaszkodóink, amelyek segítenek visszanézni, továbbvinni, megtartani.

Nekem sok emlékőrzőm van, a számomra fontos helyszínekre és személyekre emlékeztetnek. Sajnos, gyermekkorom „otthonai” nincsenek többé, sem nagyszüleim házai, sem szüleim régi lakhelye, de egy-egy tárggyal, ami most is velem van, mégis maradt belőlük megfogható, szilárd, valós rész.

Emlékhordozó számomra az a levesestál, amiben még a nagyi tálalta 25-30 éve a húslevesét; az a ruhásszekrény, amit nagyszüleink kaptak nászajándékba a háború után; a varrógép, amin nekünk készültek a ruhák, jelmezek; édesapám művészfotói, amit ő fotózott és hívott elő; a régi könyv-ritkaságok, amelyekre annyira vigyázott a család. De emlékhordozókká válnak saját gyermekeim korábbi használati és készített tárgyai is, ezek értéke majd évekkel később lesz igazán jelentős, amikor kiröpülnek, és eltűnik a napi nyüzsgés, játék, nevetés.

 

„Nagyon boldog voltál velünk itt – mondta egy este apám, mikor olyan tárgyilagosan elemezték, mi legyen majd egyszer, ha ők már nem élnek, mintha azt döntenék el, mi legyen a jövő heti étrend. (…) Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. (…) Mikor aztán szinte semmi se maradt, ami felidézhette volna azt a létformát, amelybe nem volt visszatérés, elkezdtem összekeresgélni a rokonaimat, hogy egy-egy arcon újra láthassam valamelyikük szája vonalát, homloka ívét, szeme vágását…” (Szabó Magda)

Nem gyűjthetünk mindent magunkhoz (erre nincsen helyünk, és nem is egészséges), de legyenek saját emlékőrzőink, amelyek keretbe foglalják életünket, és továbbadnak egy keveset abból, amik voltunk és vagyunk.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 × 4 =

hirdetés