Hogyan álljak ki magamért? Mire jó az önmagamhoz való hűség?
Fontos-e hogy ki tudjunk állni magunkért? Nem kérdés! Mondják-e egymásnak, biztatóan, segítő szándékkal az emberek: „állj ki magadért!”? Hogyne, ettől zeng a bolygónk, legalábbis a „nyugati” fele. Idáig jó. Csakhogy… Tanítják-e a gyermeknek, hogy miként is kell ezt csinálni? Mutatnak-e példát neki a felnőttek önmagukért való kiállásból? Egyáltalán: meg tudjuk fogalmazni, mi számít „kiállásnak”, és mi az, ami már valami egészen más? Hol ér véget az önmagunkért való kiállás, és mi egyébbel érintkezik a „határon”?
Ha az önmagamért való kiállásban odáig megyek, hogy nem csupán megvédem magamat és az álláspontomat, de bántom is a másikat, az már agresszió. Kivéve, ha a másik fél az, aki túlmegy a határon, és egészséges „jogkörén” túlnyúlva akar korlátozni, majd megsértődik, ha ezt nem hagyom. Ha kicsi vagyok, gyenge és eszköztelen (mert megfélemlítenek, mert alárendelt és kiszolgáltatott vagyok, mert függőségben vagyok, vagy mert… elég, ha gyermek vagyok, akinek a felnőttektől kell segítséget kérnie sok mindenben), akkor ha az önmagamért való kiállás azt jelenti, hogy szólnom kell egy harmadik félnek, hogy segítsen szorult helyzetemben, akkor az már árulkodás (gyerekeknél) vagy becsületsértés (felnőtteknél)?
Gyermekkoromban (8-9 éves lehettem) a terebélyes családi könyvespolcon megütötte a szememet egy cím: „Légy hű önmagadhoz”. Eric Knight könyvét csak évekkel később olvastam el, és így, felnőtt fejjel úgy gondolom, akkor is nagyon korai volt. Nem mesekönyv. Mindenesetre sokat forgattam a lelkemben ezeket a szavakat. Mikor vagyok hű önmagamhoz? És főleg: mire jó az önmagamhoz való hűség?
A szomszéd kissrác történetével világítom meg. Az iskolában egy nagyobb fiú rendszeresen bántja őt. A szüleivel jó a viszonya, otthon elmeséli, hogy körzővel szurkálta, vonalzóval megsebezte, sőt, komolyabb dolgokkal, eszközökkel is fenyegeti – egyelőre csak a szavak szintjén. A szülők tehetetlenek, egyikük sem az a fajta, aki kisbaltával indul a fogadóórára vagy az igazgatóhoz, nem hívei a verőlegények alkalmazásának sem.
A „normál” szülői panasz sajnos nem jól sült el az iskolában, a pedagógus megkérdőjelezte majd leteremtette az „árulkodót”. Majd az osztályból többek is arra jutottak, hogy „lúzerség” volt jelezni otthon a dolgot. Egyikük büszkén jelentette ki, hogy őt is megverte az a bizonyos fiú, de ő nem szólt róla senkinek – ez menő.
Mit tett a szomszéd kissrác? Árulkodott? (Amúgy miért akkora baj az?) És ha a maga módján intézné, mondjuk verekedne (nem az a fajta gyerek, de mégis…), akkor meg ő az agresszív, és azért kap intőt?
A felnőttek között ez ugyanígy kérdés: meddig önvédelem, mikortól önbíráskodás, jó-e, ha szól másnak, akkor is, ha az feljelentés formájában történik?
Ha valamilyen területen ennyi a kérdőjel, ennyire nincsenek „receptek”, és ennyire nem mutat senki, szinte senki példát, akkor azt kell hinnem, fogalma sincs senkinek, mit mond, amikor azt tanácsolja: állj ki magadért. Vak vezet világtalant. Zsákutca.
S itt jön be az önmagunkhoz való hűség kérdése. Mert mit tanul meg ebből a történetből a szomszédom kisfia? Azt, hogy nincs igazság. Hogy nincs „jó megoldás”, hogy ész nélkül, össze-vissza büntetnek, hol ezért, hol azért, az egyiket bármiért, a másikat semmiért sem… Nem kap iránymutatást, megszédül a saját, veleszületett igazságérzete, elkezd mindent megkérdőjelezni… Pár év múlva, kamaszként, több erővel, több eszközzel, égig érő igazságérzettel és idealizmussal a háttérben, akkor vajon milyen ember lesz? Mit fog gondolni a világról, és hogyan fog cselekedni? Csodálkozunk, ha destruktív mintát mutat? Ha agresszív lesz, vagy ha depressziós lesz és kiábrándult, kiégett?
Az önmagunkhoz való hűségben az első lépés a saját értékrendünk, saját „lovagi kódexünk” kialakítása. Annak meghatározása, hogy szerintünk mi a helyes. Akkor is, ha az egész világ elutasít, leköp, megszégyenít, és a „hatalmasok” meg is büntetnek. Fáj? Pokolian. De ennél csak egy fáj jobban: ha önmagunkat köpjük le, mert megsértettük a saját szabályainkat. Mert hűtlenek lettünk önmagunkhoz. Ha hűek tudunk maradni, az erőt ad. Kicsit nehéz elérni és megragadni ezt az erőt, de ott van, és támogat.
Hogy ezt tanácsolnám-e a kissrácnak? Ha igen, az azt jelenti, hogy iszonyú gyorsan fel kell nőnie. Ez felnőtt minőség. Körülnézne, és látná, hogy igazi felnőtt alig van körülötte, maximum nagykorúak. Ha neki nem tanácsolhatom, akkor tanácsolom a „nagyoknak”, akiknek felnőttnek kellene már lenniük. S a pedagógusoktól, szülőktől és mindenkitől, aki gyerekekkel foglalkozik, azt kérném, ha tehetném: tanuljatok meg sürgősen kiállni magatokért, és aztán azonnal mutassatok jó példát a gyerekeknek, tanítsátok meg őket, hogyan kell, s amíg ők belenőnek ebbe a feladatba, védjétek meg őket, a saját „lovagi kódexetek” értékei szerint.
Mert ezek a gyerekek, a megvert, megalázott, megszégyenített gyerekek, és az agresszív, lelketlenkedő gyerekek, ők a jövő. Ők lesznek nemsokára „a világ”, amikor mi már nem leszünk. S ha elvész az önmagunkhoz való hűség, és elvész az önmagunkért való kiállás képessége, cudar világ lesz!
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
