Én nem akarok erős nő lenni tovább! Nyilas Misi és a nőnap
„- Én nem akarok debreceni diák lenni tovább – kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.
– Debreceni diák!… Nem akarsz debreceni diák lenni!… Először is aligha rajtad áll barátocskám… és másodszor, még az akasztófán is büszke lehetsz rá, hogy valaha bármily rövid ideig is debreceni diák voltál!… gaznép!
A hangjában valami rendkívüli áhítat és pietás lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy «debreceni», amely szinte magasztos hevülettel töltötte el úgy, hogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában, s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálja azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta, s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is és egyszerre szégyellte magát vakságáért és szerencsétlenségéért… hogy bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.”
Úgy vagyok én az erős nőséggel, mint ahogy Nyilas Misi lehetett a debreceni diáksággal. Arra már nem emlékszem, hogy lettem erős nő, mikor, mivel érdemeltem ki, mióta tart ez az állapot, meg kellett-e küzdenem érte, nehéz, többfordulós felvételin teljesítettem-e jól, hogy bekerültem az erős nők közé, vagy a szüleim írattak be ide, én akartam-e, kérdezte-e valaki, hogy szeretnék-e az erős nők közé tartozni.
Vajon felnőttem ehhez a skatulyához, megértem rá, vagy beleöregedtem?
Viszont egyértelműen érzékelem a rendkívüli áhítatot, a piétás lelkesedést és a magasztos hevületet, amivel rám sütik az erős nő bélyegét. Elismerésnek álcázott sunyi kis elvárás ez. Elsődleges felhasználási területe a csomagolóipar; további elvárásokat lehet ebbe a csilivili köntösbe rejteni.
Te erős nő vagy, hiszen annyi területen helyt állsz!
Egész biztos, hogy meg tudod oldani még ezt is és elbírod még azt is.
Hogyhogy nem akarsz bevállalni még 5 feladatot a meglévő 48 mellé?!
Te olyan erős vagy, simán elbírnál még több dologgal is.
Most lehet, hogy nehéznek, túl soknak érzed a kapott feladatot, de te olyaaaan erős vaaagy, csak cipeld, esetleg vállalj még többet, majd hozzáerősödsz!
De jó neked, hogy ilyen erős vagy, én biztos nem bírnám!
Hogy erős nő vagyok-e, az aligha rajtam áll. És lóghatnék akár az akasztófán is, simán kibírnám, túlélném azt is, az én példaképeim Charlie angyalai, akik akkor is bájosak, ha egy 100 kilós erőember rúgja arcon őket, felhúzódzkodnék a kötélen, szépen leakasztanám a hurkot a nyakamról, kecsesen a földre huppannék, puhán, mint egy macska, és makulátlan kiskosztümben, talpig parfümillatban ott folytatnám, ahol abbahagytam; elintézek, megoldok mindent, amit rám osztottak.
Kedvencem, amikor egy másik nőtől kapom meg ezt a címkét. Lehetne szolidáris, empatikus, megértő, esetleg segíthetne, vagy – és ez lenne a legjobb – simán csak hagyhatna békén, de nem. Inkább rám süti az erős nőség egész lelket betöltő varázsát. És megajándékoz néhány újabb elvárással és címkével. Például, hogy összeférhetetlen vagyok, mert nem vagyok hálás a dicséretért.
Viszont megfigyeltem ám, hogy nem csak én viselem nehezen ezt az erős nő szerepet. Néha a környezetem is besokall, és akkor egyik pillanatról a másikra, minden előzetes értesítés nélkül megjelenik a gyönge nő a közbeszédben. A rendkívüli áhítat, a piétás lelkesedés és a magasztos hevület változatlan, sőt, egy kis elitista felhang is megjelenik, gyönge nő, és hirtelen mindenki úgy kezel, mint egy igen ritka és értékes műtárgyat, ráadásul el is várják, hogy úgy nézzek ki, úgy viselkedjek és úgy gondolkodjak, mint egy műalkotás. Ergo legyek szinte megközelíthetetlenül gyönyörű, porcelánfinomságú csoda, főműsorban heverjek elomlón egy kellemes kanapén vagy egy fotogén teraszon (időjárásfüggő), ahol könnyen betolhatnak a sarokba, ha útban vagyok a társaságnak és főleg ne gondoljak semmire. Vagy ha mégis gondolok, azt inkább tartsam meg magamnak. Na jó, cserébe megkapom a titokzatos-t és a rejtélyes-t. Esetleg, ha nagyon szépen mosolygok, a kifürkészhetetlen-t is.
Ha a lemez gyönge nő oldala szól, akkor a leghétköznapibb tevékenységeimet is akkora ováció kíséri, mintha sikerült volna rávennem a Közel-Kelet népeit a békés egymás mellett élésre
(Hihhhetetlen, hogy te tudsz kávét főzni! jaj, aaannyira ügyes vagy! gyönge nő létedre megnyomni a finom kis kezeddel azt az egy gombot a kávéfőzőn, szenzációs!) Viszont, ha tényleges eredményt érek el és sikerül letennem valamit az asztalra, akkor max egy kis bókocskát kapok, azt is a külsőmre. (- Képzeld, végre lezártam azt az ügyet, ami fél éve húzódik, és már öten nem boldogultak vele. – Aham. Fodrásznál voltál? Jó lett!)
Hogy gyönge nő vagyok-e, az aligha rajtam áll. És lóghatnék akár az akasztófán is, biztos lenne valaki, aki olyan szép beszédet vágna ki a női eszményről, hogy egyszerre szégyellném magam vakságomért és szerencsétlenségemért… hogy bár egy pillanatra is el tudtam volna veszteni a gyönge nőként való létezés egész lelket betöltő varázsát.
Én nem akarok erős nő lenni tovább!
Én nem akarok gyönge nő lenni tovább!
Én nem nőnapi virágot szeretnék kapni, hanem kevesebb elvárást. Könyörgöm, hadd jöjjek le a piedesztálról!
A bevezető részlet Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig! című regényéből való.
Nyitókép: cottonbro, Pexels
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
