„Semmi nem fáj annyira, mint amikor megerőszakolnak nyolcévesen.” Láthatatlan pokol. Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről. Könyvismertető
„Apám pofonjaitól nemegyszer volt lila a szemem alja, így már kisdiákként megtanultam hazudni. Az iskolában például azt mondtam, hogy a kistestvérem hozzám vágta a cumisüveget.” (Judit, 39)
„De ő csak ütött és ütött, amitől szanaszét szakadt a fejem, a fülem, az orrom, a szemöldököm, ömlött a vér a fejemből, azt sem tudtam, hogyan védjem magam. A végén már csak annyit mondogattam, hogy szeretlek, apukám, szeretlek, miközben azon gondolkodtam, még párat üt, és meghalok.” (Emma, 56)
Láthatatlan pokol. Beszédes cím.
Hercsel Adél riportkönyvében bántalmazottak mesélnek. Ahogy a kötet alcíme is utal rá, főleg családon, párkapcsolaton belüli rémtörténetek bontakoznak ki az elbeszélők által, de akad kivétel; ilyen Ildikó esete, aki első gyermeke születésekor, a kórházban élt át komoly traumát, az embertelen bánásmód miatt.
A 23 megszólaló többsége társa, férje által bántalmazott nő, de ebből nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Pedig nyilván lehetne, hisz reprezentatív adatok állnak rendelkezésre a nőket érő (férfi)erőszak gyakoriságáról. Egyetértek azzal, hogy hangsúlyosan kell foglalkozni a gyerekek, nők, anyák, az „átlagnál” kiszolgáltatottabbak védelmével, de fontos lenne a kört tágítani. Tudatosítani, hogy gyerekek, nők is lehetnek bántalmazók, akiknek az áldozataik sok esetben ugyanúgy tehetetlenek és eszköztelenek, mint azok, akik a bántalmazást családon belül szenvedik el.
Nehéz súlyozni, ha erőszakról, visszaélésről van szó, de józan ésszel belátható, a legkiszolgáltatottabbak a gyerekek. Hercsel Adél riportkönyvében több megszólaló számol be „véres” gyerekkorról, válogatott pszichés, fizikai bántalmazásról, melyeket a saját szüleik mértek rájuk.
„Semmi nem fáj annyira, mint amikor megerőszakolnak nyolcévesen. (…) Egyedül a napközis tanár látta rajtunk, hogy segítségre van szükségünk.” (Dalma, 30)
„Kicsi, vézna lány voltam, apám egyetlen mozdulattal a falhoz vágott. Látom magam előtt a szoba mintás falát, érzem, ahogy csúszom le a padlóra és kapkodom a levegőt, miközben elhalkul minden. Végül csend lesz, és elmosódik a kép, ahogy apám veri anyámat.” ( Noémi, 44)
„A folyamatos stressztől és félelemtől szó szerint és átvitt értelemben is végigfostam a gyerekkoromat.” (Liza, 39)
„…egyszer, amikor a Túró rudis papír leesett a földre, fogta, és azzal a szöveggel tömte a kislányunk szájába, hogy majd jól megtanulod, hogy ennek a szemetesben a helye.” (Csilla, 46)
„Amikor molesztált, természetesen azt mondta, nehogy beszéljek erről bárkinek is, még a végén félreértik. Már akkor, tíz-tizenegy éves fejjel is tudtam, hogy ezen nincs mit félreérteni…” (Kristóf, 26)
„A családi legendárium szerint a szüleim először másfél-két éves koromban vertek el, amiért egyszer evés közben nem bántam elég ügyesen a villával.” (Márk, 28)
Ami az egyszerre elrettentő és elgondolkodtató történetekben közös: a családon belüli bántalmazás ritkán „áll meg” lelki síkon, a pszichoterror vagy a szavak szintjén. A töményen adagolt brutalitás pedig sokkolhatja az érzékenyebb olvasókat. Ez a könyv nem bántalmazottaknak, áldozatoknak íródott, nem az a célja, hogy sorsközösséget kovácsoljon a családon belüli erőszak „hőseinek”. Paradigmaváltásra van szükség össztársadalmi szinten.
Fel kell ocsúdni a döbbenetből, ki kell mondani: amikor bántalmazottakról beszélünk, az esetek jelentős részében sorsukra hagyott gyerekekről, segítségért kiáltó felnőttekről beszélünk. Amíg a bántalmazást vérrel kell bizonyítani, amíg a bántalmazást az áldozatnak egy válási, gyermekelhelyezési procedúrában üdvösebb elhallgatnia, addig mit, kit támogat valójában a rendszer?
A kötet (számomra) legtanulságosabb szakértői interjúja Dr. Illés Blanka családjogi ügyvéddel készült, az általa elmondottak világítanak rá leginkább arra, hogy a védelmi rendszer, igazságszolgáltatási, hatósági vonalon ezer sebből vérzik. „Itthon máig sokan azt gondolják, hogy áldozatként a rendőrséghez fordulnak, ott majd érdemi védelemben részesülnek. Sajnos a realitás nem ez. Amíg nem folyik vér, addig a rendőrségen nem veszik komolyan az ügyet, és utána is csigalassúsággal zajlik a büntetőjogi eljárás.” (…) „Egy bántalmazásos ügybe például nem szabad úgy belemenni, hogy ez legyen a fő vonulat. Az én tanácsom legtöbbször az, hogy a per folyamán véletlenül se hivatkozzunk arra hogy a párunk bántalmazott bennünket.” „A feljelentés helyett felkeresünk egy a témára szakosodott alapítványt, ők (…) hivatalból megteszik a feljelentést. Utána ez a büntetőügy szépen végigmegy, többnyire eredménytelenül, de legalább nem vádolhatnak azzal a gyermekelhelyezési per során, hogy feljelentettem s hamisan vádolom apukát vagy anyukát.”
„Ha a feleségem ellökött vagy elgáncsolt, nem vágtam vissza, inkább próbáltam elkerülni, elmenekülni. A harapásnyomai még évekkel később is látszódtak a hátamon és a vállamon.” (Róbert, 40)
A kötetben mindössze három férfi nyilatkozik bántalmazó kapcsolat elszenvedőjeként. Zoltán felidézi Bálinttal folytatott kapcsolatát; elmeséli, hogy a külső szemlélők előtt ideális párnak tűntek, miközben kapcsolatukat fokozatosan aláásta Bálint dominanciaigénye, erőszakossága. „Többször is elmondtam neki, hogy a kapcsolatunk egy börtön, ő a börtönőr, én pedig a rab. (…) Az ilyen típusú kapcsolatokban egyfajta Stockholm-szindrómába esik az ember. Észre sem veszed, milyen hamar természetessé válik, hogy állandóan mentegetőzöl és engedélyt kérsz, mielőtt bármit is tennél.”
Nem ritka, hogy a bántalmazott fél nehezen szabadul a bántalmazó kapcsolatból. Nem pusztán azért, mert a társa mellett sérült az önbecsülése vagy egzisztenciálisan nem tud új életet kezdeni – nem tudja lezárni a kapcsolatot, mert lelkileg is függővé válik. Kevés erőszaktevő, elnyomó jut el a belátásig: valami rosszul működik benne. A belátás fél siker, de sajnos nem elegendő a változáshoz. Tanulságos lenne a Láthatatlan pokol c. könyv párkapcsolati történeteit a másik fél által megismerni.
„Alapvetően ritkán leszek a tombolásig ideges, akkor viszont az egekbe szökött a vérnyomásom, amikor legutóbb megláttam a közösségi oldalakon, hogy ő és a feminista barátnői állnak a Kossuth téren, és a nőket ért erőszak ellen tüntetnek. Azok után, amit velem művelt, hogy nem sül le a bőr a képéről? (…) rettenetesen felháborít ez a fajta képmutatás.” (Gábor, 38)
„Mire fölfogtam, hogy ez most tényleg két pofon, már kaptam is telibe a következő sorozatot.” (…) Végül úgy menekültem meg, hogy a barátom anyukája, aki szintén a lakásban lakott, késő éjszaka benyitott azzal a szöveggel, hogy most már hagyjon békén, kaptam eleget.” (Ági, 27)
A Láthatatlan pokol történetei azt bizonyítják – írja a szerző -, hogy a bántalmazás traumáján túl lehet lépni, és ha rengeteg küzdelem árán is, de testben és lélekben megerősödve idővel igenis lehet teljes és kiegyensúlyozott életet élni.
A könyv nehezen emészthető történetei rávilágítanak arra, hogy új alapokra kell helyezni a látásmódunkat, utat kell nyitnunk egy tisztább, egyenlőségen alapuló békés lét felé, melyben nincsenek elnyomók és elnyomottak, áldozatok és elkövetők, szenvedők és néma cinkosok.
Fülszöveg
Amikor tavaly októberben kirobbant és Magyarországon is végigsöpört a nagyhatású #metoo-kampány, amelynek nyomán a közösségi média felületeit elárasztották a bántalmazás-tapasztalatokról szóló posztok, elgondolkodtam. Ha az amerikai Weinstein-ügy hatására itthon is ilyen elemi erővel tör elő a mélyből a tengernyi sérelem és trauma, akkor mindez a társadalmi tudatunk mélyére száműzve, elhallgatva lappang, amelynek létezését következetesen tabusítjuk, elutasítjuk. Ahogy telt az idő, egyre kíváncsibb lettem, vajon milyen történetek, életek, sorstragédiák rejtőzhetnek a pár szóban, pár mondatban megfogalmazott ,,metoo” hashtaggel ellátott bejegyzések mögött. Valóban egy traumatizált, agyonbántalmazott, lelkileg beteg országban élünk? Hogy erre a kérdésre választ tudjak adni, alá kellett merülnöm a bántalmazások történeteibe. Ebből az alámerülésből született a Láthatatlan pokol, ami műfaját tekintve riportkönyv, és azon bátrak történeteit meséli el, akik megalázott bántalmazottként, egykori áldozatként minden szégyenüket és gátlásukat félretéve, őszintén kitárulkoztak, és egy újságíróra, így az olvasókra bízták legféltettebb titkaikat. Túlélők ők, akiknek a történeteiből nem csupán az derül ki, hogy mi is a bántalmazás valójában, hogyan bontakozik ki és miként rombolja az embert, ezek az élettörténetek azt is bizonyítják, hogy a bántalmazás traumáját túl lehet élni, és ha rengeteg küzdelem árán is, de testben és lélekben megerősödve idővel igenis lehet teljes és kiegyensúlyozott életet élni.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.