Felnőni fájdalmas. Felnőttként működni fárasztó. Avagy az egyensúly ezer arca párkapcsolatban

Egy korábbi cikkre érkezett olvasói reakciók között megtaláltam a triviális kérdést: jó, de mi a megoldás?

A cikk itt olvasható

Jogos a felvetés, hiszen önmagában az, hogy a gondoskodó fél elhatározza, hogy nem folytatja eddigi „óriáscsecsemő-gondozói” tevékenységét, még csak arra elég, hogy az addig (rosszul, de mégiscsak valahogyan) működő rendszer atomjaira hulljon.

Igen, bizonyára jó lenne, ha volna egy általános recept, amit épp olyan egyetemlegesen lehet alkalmazni, mint ahogyan a világ bármely konyhájában lehet főzni egy teát. Ám mivel nincs két egyforma ember, két egyforma kapcsolat, csak kósza ötleteket lehet adni, azt viszont százával. Érdemes tehát kinek-kinek kifaragni a saját egyedi rendszerét, jó esetben a párjával együtt.

Hogy miért „jó esetben”? Azért, mert

alapvető feltétele bármiféle változásnak, hogy az összes résztvevő mutasson hajlandóságot. Egy család, egy párkapcsolat – egy rendszer. A rendszer valamiféle egyensúlyban kell, hogy legyen ahhoz, hogy működjön. No persze lehet, hogy rosszul működik, így az egyes elemei (a családtagok) folyamatosan sérülnek, torzulnak, kopnak. Fáradtak, fásultak, boldogtalanok. Természetesen ez nem „magánügy”, mert a rendszer többi eleme (azaz a többiek, de legalábbis a párjuk) is megsínyli, ha valahol csikorognak a fogaskerekek.

Ha tehát fény derült arra, hogy „ez így, ahogy van, nem mehet tovább”, akkor az első feltétel minden résztvevőtől a hajlandóság a változásra. Ehhez tudomásul kell venni, hogy mindenkit érinteni fog a dolog, és nincs változás változtatás nélkül. Az ember az élet egyéb területein is nagyon profin tudja várni a sült galambot. Várni, vágyni, remélni… csak azért változtatni, azt ne kelljen! Márpedig a változáson, a változtatáson keresztül vezet az út… hová is?

Igen, ez a következő kérdés, amit tisztázni kell. Fel kell tárni, hogy hogyan működik most a rendszer, és miért rossz ez a működés. Majd meg kell egyezni abban is, hogy miféle „új egyensúlyt” akarnak a család tagjai kialakítani, vagyis milyen a végeredmény, a konkrét cél. Ez után következik az egyes lépések kidolgozása… ám itt előbb van egy kritikus pont. Kritikus pont az, ahol krízis van. Magyarul: válság. Elágazik az út. Alapvető döntéseket kell meghozni.

Alapvető döntés az is, hogy egyáltalán megmarad-e a kapcsolat. Ha ugyanis „Wendy” nem folytatja a pótanyukaságot, és „Pán Péter” személyében felnőtt férfit akar párjául [a gender-érzékenyeket kérem, hogy bátran helyettesítsék be a szereplőket bármilyen nemi felállásban], ám „Pán Péter” ragaszkodik ahhoz, hogy asszonya csak folytassa szépen azt a munkát, amit az anyja végzett korábban, és gondoskodjon róla, ő pedig hadd maradjon örök hároméves, akkor ott bizony kibékíthetetlen ellentét keletkezik. Lehet, hogy „Péter” nem is látja be, hogy nem „jár” neki mindaz, amit eddig megkapott. Lehet, hogy belátja, mennyire igazságtalan és káros a helyzet, de ragaszkodik hozzá. Még az is lehet, hogy ő maga zavarja el a „lázadó” partnert, arra hivatkozva, hogy majd talál magának valaki mást, aki majd…

Felnőni fájdalmas. Felnőttként működni fárasztó. Sokkal egyszerűbb hanyatt dőlve „elvárni”, kényes helyzetekben átadni magunkat az indulatainknak, nem mérlegelni a viselkedésünket, és hisztizni vagy épp ütni, mint felelősséget vállalni a viselkedésünkért, szavainkért, tetteinkért.

Nem mellesleg „Wendy” is konzerválhatja a helyzetet, ha – mivel más mintát nem látott – nem is tud másképp viszonyulni „Péterhez” (és általában mindenki máshoz is), mint anyai gondoskodással. Érdekesnek tűnhet, hogy a Berne-féle „szülő-felnőtt-gyerek” hármasból még „szülő”-nek lenni is könnyebb, mint „felnőtt”-nek, ám teljesen logikus: ezekre látunk mintát. Szigorúan megítélve, alig-alig él felnőtt ember ezen a bolygón. Nagykorúak vannak, sőt „szépkorúak” is, akik belül nem nőttek fel.

De legyünk optimisták: mindkét fél nyitott a változásra. Itt jöhetnek az ötletek. Az egyensúlynak ezer arca van. Moshatja mindenki a maga ruháját. Vagy lehet az egyik fél a „pénzkereső”, a másik a háztartási felelős. Közösen fizethetnek takarítónak, egyéb szolgáltatónak. Bármiféleképpen megegyezhetnek, egy a fontos: legyen egyensúlyban a két fél befektetett energiája. Hosszú távon egyszerűen nem működik másképp. Ezt persze így egy mondatban leírni könnyű, a valóságban annál nehezebb megvalósítani, hiszen nincs egy objektív mértékegység, nincs egy abszolút skála. Nyilván nem is lehet milligrammra kimérni – mégis, a résztvevők előbb-utóbb érzik, hogy „úgy összességében” egyensúlyban van-e a kapcsolatukban a munkamegosztás vagy sem.

Nem biztos, hogy sikerül elsőre eltalálni a mindkét félnek megfelelő módszert. Ám amíg a szándék megvan, amíg a szeretet és a tisztelet arra sarkall, hogy ne zsákmányoljuk ki és ne „használjuk” a másik embert, hanem célként ott lebeg a szemünk előtt a kapcsolati egyensúly, addig folyamatosan lehet csiszolgatni, módosítgatni a feladatok és az energiák elosztását. És amíg a szándék megvan, megoldás is mindig akad.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.