Van, aki hálátlanná válik felnőtt korára, és van, aki többet ad vissza, mint amennyit kapott. Családi problémákról beszélgettünk Zana Ágnes pár- és családterapeutával

Miért működik nehezebben ma a felnőtt gyerekek kapcsolata a szüleikkel, mint régebben? Hogyan öröklődnek a traumák a családban és nehezítik meg az unokák életét? Milyen az a családterápia, kik fognak bele és miért? Zana Ágnes pár- és családterapeutával beszélgettünk, aki a pszichológia doktora és a Semmelweis Egyetem tanára.

Általában milyen problémákkal keresnek meg a családok és mennyire terjed ez ki az egész családra?

Nagyon különbözőekkel. Néha három generáció is érintett az unokákkal együtt, máskor például egy különélő felnőtt fiú és édesanyja kapcsolata nehezített, és ebben kérnek segítséget. Az is előfordul, hogy elváltak a szülők, születik egy új család és ez a helyzet nem olyan könnyű. Ilyenkor például fontos kérdés lehet, hogyha a gyerek a tünethordozó, tehát kifejezetten érintett, akkor az új családtagot vonják-e be a terápiába vagy a vér szerinti szülőt. Megoszlanak a vélemények, az a gyakorlat, hogy az együtt élő családtagokkal dolgozunk, de azzal a szülővel is konzultálni kell, aki már nem él a családdal. Gyakran foglalkozom olyan családokkal, ahol súlyos betegséget diagnosztizálnak egy családtagnál, aki várhatóan meg fog halni. Ilyenkor megváltoznak a szerepek a rendszerben, régi konfliktusok jönnek elő, sok a feszültség.

Mit jelent az, hogy a gyerek a tünethordozó? Ha a gyerekkel gond van, az egész családdal gond van?

A gyerekeknél gyakran eleve családterápiát javasolnak, vagy megítéléstől függően egyéni gyermekpszichoterápiát, de a megjelenő probléma oka nem feltételül náluk keresendő, csak rajtuk jön ki. Olyasmivel szoktak a szülők jellemzően családterápiás segítséget kérni, például, hogy a nagyobb gyerek éjszaka bepisil, magatartási gondjai vannak, a serdülő anorexiás lesz stb. Ilyenkor első körben a család dinamikáját próbáljuk megérteni. Ha a szülőkkel együtt megértjük, milyen diszfunkcionális viselkedési minták vannak a családban, és azoknak mi a szerepük az életükben, akkor ez a működés megváltoztatható és elmúlhat a gyerek tünete. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy az válik tünethordozóvá, akit valójában kiszolgált a gyermek tünete.

Mire gondol?

Például egy 9 éves kislány minden éjjel bepisil. Amikor megnézzük, hogyan élnek, feltűnik, hogy a családtagok között nincsenek határok, egyfajta összemosottság van. Bemennek egymáshoz a fürdőszobába, nyitva van minden ajtó éjszaka, mert az édesanya figyeli, mit csinál a gyerek. Az is kiderülhet, hogy az édesanya már le akarta zárni a férjével való intimitást, és egyszerűbb volt a figyelmet az éjszakai bevizelés problémájára fókuszálni, mint szembenézni azzal a nehéz kérdéssel, hogy hogyan vannak ők egymással. A pár mindkét tagjának jobb volt ez így, ez egy tudattalan összejátszás. Így amikor a gyerek tünete csökkenni látszik, az édesanya lesz rosszabbul, mert a családok általában igyekeznek fenntartani ezeket a rendszereket, önmaguk előtt is a látszatot. Nem jól, de mégiscsak működnek.

A párterápiákban lát tendenciát?

Általában már házassági krízissel jelentkeznek nálam, pedig jó lenne előbb, amikor már érzik, hogy baj lesz, csak azt hiszik, megoldódik valahogy. Amikor már megjelenik egy harmadik, negyedik fél, vagy akkora a feszültség, hogy beszélni sem tudnak egymással, sokkal nehezebb kezelni a helyzetet. Azt viszont nagyon jó tendenciának tartom, hogy eljönnek fiatalok, akik pusztán javítani akarnak az egyébként jól működő kapcsolatukon, azt fogalmazzák meg terápiás célként, hogy szeretnének jobban kommunikálni egymással és a konfliktushelyzeteket konstruktívan megoldani. Ez egy fiatal, tudatosabb generáció, aki nem kényszerhelyzetben használja a terápiás lehetőségeket, hanem a kapcsolat építésének eszközeként.

Rendszerszemléletű terápiát folytat. Ez mit jelent?

Alapvetően azt, hogy nem egy embert kezelünk, annak viselkedési mintáit, vágyait, múltbéli traumáit és kapcsolódási nehézségeit nézzük, hanem a családtagok kapcsolódását egymáshoz, és a kapcsolódási mintákon keresztül az egész rendszer működését, amelyre természetesen hatással vannak az egyéni adottságok, történések. Persze általában az, aki szenved egy helyzettől, hamarabb kér segítséget, mint az aktív fél. Van olyan rendszerszemléletű terápia, amit egy emberrel folytatunk, mert az érintett nem akar részt venni a kezelésben, de azzal az egy emberrel is tudunk rendszerben gondolkodva dolgozni.

Az ember azt gondolná, gond esetén inkább kilépnek a kapcsolattartásból a felek, kihátrálnak egymás életéből…

Az ember nem szakítja meg azért a szüleivel a kapcsolatot, mert egymás agyára mennek, hiába nagyon mérgező a levegő. Általában az szokott lenni, hogy sok-sok harag és feszültség közepette kényszerűen együtt vannak a közös ünnepeken, segítenek is egymásnak, de nagyon konfliktusos az egész. Ebben látom például az életvégi terápia iszonyúan fontos szerepét, hogy valaki tudja-e rendezni a kapcsolatait még az életében, mert ez nagyon fontos a családtagok számára is. Volt arra is példa, hogy azért jött el egy család, mert a hetven körüli édesapának egészségügyi gondjai voltak, de nem volt hajlandó magát kezeltetni, miközben az egész családot mozgatta, irreális elvárásai voltak a róla való gondoskodást tekintve, ráadásul az nem volt annyira indokolt. A családokban sokszor annyira sok a feszültség, hogy a végén már csak üvöltöznek egymással és egy pillanat alatt felhúzzák magukat. De egy külső szemlélő előtt ez nem így működik, az indulatok kezelhetővé válnak és el tudják higgadtabban mondani, mi a bajuk. A terapeuta pedig abban is segít, hogy bele tudják képzelni magukat a másik helyébe, így érthetővé válik, mit érezhet a másik.

A magányos idősebbek néha betegségre hivatkozva próbálnak több figyelmet kiharcolni maguknak.

A fent említett esetben az idősebb szülő nyilvánvalóan ezt szerette volna. Hatvan-hetven körül azért az ember érzi, hogy közeledik a halál, feltámadnak félelmek, szorongások, ilyenkor belekapaszkodna a családba. De akkor mindez nehezebb, ha például fiatalabb, aktív éveiben kevéssé törődött a gyerekeivel, és most elvárná a lelkiismeretes gondoskodást. Ebben az esetben a szülő nem értette, miért fordulnak el tőle a gyerekei, miközben ő se volt „elég” jó, odaforduló apa. Felnevelte a gyerekeit, de érzelmileg nem volt elérhető. Nehéz szembesülni a régi hibáinkkal idős korban, kiszolgáltatottan. Egy családban azonban minden elvárás konszenzus alapján kell történjen, tehát lehet, magamtól is naponta elmegyek a szüleimhez, de nem lehet ezt kikövetelni. Nem olyan egyszerű eldönteni mi a jog és mi a kötelesség egy családban.

Ez mi alapján dől el?

Fontosak a minták, hogy mit láttunk gyerekkorunkban, hogyan kell bánni a családtagokkal, és – tetszik vagy nem tetszik – szerepet játszik az is, mit kaptunk gyerekként. Továbbá az illető személyiségét is számításba kell venni:

van, aki úgymond hálátlanná válik felnőtt korára, és van, aki egyértelműen többet ad vissza, mint amennyit kapott, szeret gondoskodni az idősebbekről.

Gyakran leegyszerűsítjük ezt a folyamatot, hogy akit szeretetben neveltek, az jó ember lesz, akinek pedig sanyarú gyerekkora volt, az rossz ember lesz, de ez nem így működik.

Ma pedig mások a körülmények is, mint régen. A nők is dolgoznak, lehetetlen elvárni a teljes munkaidőben foglalkoztatott, gyakran gyerekeket is nevelő felnőttektől, hogy napi szinten eljárjanak az idősekhez. Ma már nem együtt élnek a generációk. Régen mindig volt valaki, aki az idősekről gondoskodott, ha más nem, megtartották a legfiatalabb lányt, nem adták férjhez, vagy a család vénlánya ápolta a szülőket. Ma ezek megnehezítik a család életét, hiszen az idősek nem ezt a mintát látták gyerekkorukban, rosszul esik nekik a bánásmód, a fiatalok pedig le vannak terhelve.

Az jó vagy rossz, hogy nem élnek együtt már a generációk?

Már megváltozott az életünk, és nehezebben élünk együtt, mint korábban. Régen is voltak konfliktusok, nagyon súlyosak, de hierarchikus volt a társadalom, a férfinak nem mondtak ellent a családban, az idősek szava szent volt, egy meny hallgatott az anyósára. Sokszor pokoli volt, de így éltek. S közben sokat segítettek egymásnak, ez volt a mérleg másik oldalán a pozitívum. Senki nem volt magára hagyva, nem maradt ellátatlan. Ma sokkal zárkózottabban élünk egy családon belül, kevesebb érzelmet osztunk meg egymással, jobban szeretünk egyedül lenni. Egy háztartásban élve, önmagukban a generációk közötti különbségek rengeteg konfliktust szülnek. A családterápiás szemlélet is azt tartja egészségesnek, ha a felnőtt gyerekek már külön élnek a szüleiktől, a társadalmi szemlélet is ezt támogatja. De nem gondolom azt, hogy csak egy igazság van.

Milyen konfliktusok jellemzik több generáció együttélését a nyilvánvalón kívül?

Az például gyakori, amikor három generáció él együtt, hogy az anyós és a meny rivalizál az unoka ellátásával kapcsolatban. Ez egy klasszikus példa. Ha odaérkezik egy szép, fiatal nő a családba, több szerepe is sérül az idősebbnek, minimum a női és az anyai szerepe, de egyéb téren is hátrányt szenved el. Nagyon intelligensnek és tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen helyzetet képes legyen kezelni. S amikor jön az unoka, a fiatal anya úgy gondolja, ő szeretné eldönteni, mi legyen a gyerekkel, miközben az idősebb anya tele van tapasztalattal és nagyon rossz néven veszi, hogy miért nem fogadják el tőle a tanácsokat. Ez egyébként tényleg nehéz helyzet, mindkét felet meg lehet érteni, ez óriási feszültségforrás. Az együttélés kényszerűen előhozza ezeket a konfliktusokat, különélés esetén azért ezek egy jó része fedésben marad. S persze lehet feszültség apa és fia között is, a rivalizálás általában azonos neműek esetében jellemzőbb. Azért van kivétel, például a túlóvó lányos anyák, akiknek a vejükkel van konfliktusuk, mert irányítják a lányukat és ellene hangolják.

Amikor összeházasodik egy férfi és egy nő, megszületik egy kis család, a korábbi szülők, a potenciális nagyszülők nehezen értik meg, hogy most már nem kell beleszólniuk a fiatalok életébe, nem kell őket irányítaniuk, megmondaniuk, mit, hogyan csináljanak. Azt a fiatalok kitalálják, és ha akarnak, kérnek tanácsot, ha akarnak, nem kérnek. Lehet meghallgatják, de végül nem fogadják meg. Ez már az ő életük, és ezt sokszor nem tudják elfogadni az idősebbek.

Ráadásul ők úgy érzik, csak segíteni akarnak, tehát nem értik az ellenállás okát. A fiatalok azonban részben kritikaként élik meg a tanácsokat, részben korlátozásként. Együttéléskor ez nagyon felerősödik, ahhoz hasonlít, amikor valaki kamaszodik, és úgy érzi, a szülő minden megnyilvánulása az ő önállóságát veszélyezteti, ezért mindent elutasít.

Mintha az együtt élő generációkban a fiatalok örökké azért küzdenének, hogy felnőhessenek, felnőttként is?

Igen, csak régen, a paternista társadalomban nem nagyon kérdőjelezték meg a szülők tekintélyét, akkor az volt az általános életszemlélet, hogy a szülőnek, az idősebbnek, a tanárnak eleve igaza van. A rendszerváltás után ez kezdett megváltozni. Az a generáció, amelyiknek néhány tagja még úgy nőtt fel, hogy csókolomozta az anyját, apját, nagyon nehezen szembesül azzal, hogy egyfolytában szembeszegülnek vele, és most, amikor abba a korba ért, hogy őt tisztelnék, nem kapja meg ugyanazt a jutalmat. A fiatalok meg sokszor bedacolnak, csak azért sem fogadnak meg semmilyen tanácsot, és ha valamiben igaza volt az idősebbnek, azt nem ismerik el. Pedig lehetne szelektálni, hogy meghallgatom, végiggondolom, tudatosan megfogadom, ami jónak tűnik. Arra pedig, amit nem szeretnék, egyértelmű nemet mondok és tartom a határt.

De az az ember érzése, hogyha némelyiket megfogadja, az fegyvertény lesz vele szemben legközelebb, mondván, a múltkor is igazam volt, akkor nyilván most is igazam van.

Ez kognitív torzítás, tudni kell hárítani. A fiatalok részéről is erőfeszítést, intelligenciát és kitartást igényel, hogy minden újabb esetben meg kell vívni a harcot az önérvényesítésért, ameddig a szülő be nem látja, hogy igen, ez az ember felnőtt, nem szólhatok bele az életébe, tanácsot adhatok, de lehet, nem fogadja meg. Az nem megoldás, hogy a felnőtt gyerek dacol, juszt se csinálja, mert így tényleg gyerekszerepbe kerül vissza, gyerekként viselkedik, tehát gyerekként is kezelik. Határozottnak kell lenni, sokszor el is távolodni, nem érzelmileg, de az intimitás szintjén feltétlenül: szeretlek titeket, de a határaimat meghúzom.

Hogyan zajlik egy családterápia?

Felmérjük alaposan, milyen a család, mi a története, milyen mintái vannak, milyen benne egy apa, milyen egy anya, mit gondolnak alapvető értékekről. Az is fontos, milyen mondatok hangzanak el gyakran, például: „A mi családunkban még nem fordult elő válás!” Akkor ez a család valószínűleg konzervatívabb értékeket vall. Különbözőek vagyunk, ki kell deríteni, hogyan működik az a család, továbbá milyen konfliktusok nehezítik az életét, akár a múltból, akár a jelenben.

A gyerekek sokszor nem ismerik a szüleik meghatározó történeteit, titok, elhallgatás van a családban, és ezért nem érthetőek a jelen történései sem.

Ezeket fel kell tárni, a jelen konfliktusait is át kell beszélni. Aztán módszertől függően feladatokat kapnak, az egyik tipikus ilyen a kölcsönös kérés: mindenki kér a másiktól valamit, de olyat, amit a másik el tud vállalni. Cserébe ő is felléphet reális elvárásokkal, és akkor ezeket közelítjük egymáshoz. Így új szerepek és feladatok születnek a családban, van, aki tehermentesül, jobban odafigyelnek egymásra, kiderül, hogy kinek mire van igénye: néha teljesen másra, mint amire számított a másik. Például volt egy feleség, aki azt kérte a férjétől, minden este olvasson fel neki egy verset. Ezt ő intim együttlétnek élte meg, nagyon élvezték mindketten, amikor elkezdték. De van egy másik feladat is, amit nagyon szoktak szeretni azok a párok, akik rendszeresen összecsattannak. Ameddig nem sikerül a problémák mélyére menni és kideríteni a feszültség okát, addig figyelniük kell magukra. Amikor érzik, hogy kezdenek ingerültek lenni, de még le tudják állítani magukat, azt mondják: Belzebub. Ez egy titkos jel, ilyenkor a másik tudja, hogy most le kell állni, abba kell hagyni a beszélgetést. Ez valóban tud feszültségcsökkentő lenni, habár a probléma közben még nem oldódik meg. Csakhogy egy olyan házaspár tagjai, akiknek az életében jelentős konfliktusok vannak, évek óta húzódó nehézségek, már mindenre robbannak. Tehát számukra az első pár alkalom csak arról szól, hogy ventillálnak, ezért a feszültséget kell valamilyen módon mederbe terelni, hogy meghallhassák egymás hangját. Csak mondják, mondják a saját sérelmeiket, és közben nem hallják meg egymáséit. Egy túlhajtott édesanya, akinek nincs semmi segítsége, reggeltől estig a gyerekeket intézi, a háztartást, és nincs egy felnőtt mellette, akivel két szót váltson, alig várja, hogy a férje hazaérjen este és segítsen neki. A férje megérkezik hullafáradtan, idegesen a munkától és rögtön azzal találja szembe magát, hogy ezt csináld, azt csináld, kupi van. Mindkettő azt érzi, nem törődik vele a másik, ami igaz is, egyébként kisgyerekeseknél normális, csak nagyon hamar krízissé tud válni. Ezért mondom mindig, hogy kicsit az egyházi jegyesoktatásból kiindulva nagyon jó lenne fiatal pároknak házasságelőkészítő terápiát tartani. Előre megbeszélni azt, ami a pici gyerek nevelésekor szokott kirobbanni. Például azt, kinek mi a feladata egy családban. Ezt nem mi mondjuk meg, hanem ők egymásnak: mindenki hoz egy saját mintát, és abban nagy különbségek lehetnek. Egy szerelmes fiatal pár pedig, nyilván, nem arról beszélget, milyen egy jó apa és milyen egy jó anya, de amikor aztán ott vannak egy öt hónapos, nem alvó gyerekkel, akkor ez hirtelen élesen kiderül. Volt egy olyan párterápiám, ahol leültünk szépen, összeírtunk mindent, amit egy héten csinálnak, táblázatokat készítettünk, majd beosztották, ki mit vállal, mit szeretne, mit kevésbé, és szépen kialakult egy életrendjük. Ehhez minden apróságra ki kellett térnünk, de a konfliktusok egy jelentős része elmúlt, mert nem mindig a másiktól várták, hogy megcsináljon valamit, hanem tudták, mi a dolguk. Néha ez ilyen egyszerű.

Van olyan, hogy nagyon mély és meglepő okok húzódnak a háttérben?

Persze. Engem nagyon érdekel az a megközelítés, hogy a családi traumák hogyan jönnek elő a későbbi generációk napi szintű életében. Például egy holokauszt-trauma. Az egyik esetem során kiderült, hogy a pár egyik tagjának megölték a családja nagy részét, de nem nagyon beszéltek róla, a házaspár másik tagja is keveset tudott erről, ezért nem érthette a viselkedését. Az illető ugyanis nagyon nem szerette, ha a másik eljárkál otthonról nélküle, nagyon erősen kapaszkodott bele és mindig tudni akarta, hol van. Amikor felismertük, milyen összefüggések vannak ennek hátterében, hogyan hurcolták el a kliens szeretteit, egyszer csak nem jöttek haza soha többet, ez a felismerés megváltoztatta a házaspár egymáshoz való viszonyát. Ebben az esetben az egyik fél megértést talált, a másikban pedig oldódott a görcs. Józan ésszel tudja, nem reálisak a félelmei, de a szorongások sosem a józan ész mentén zajlanak, ezek nagyon mélyre temetett félelmek. Ugyanígy hat a kitelepítés, a fekete autók, a vagyonelkobzás és más események emléke is egy családra. Annak idején a szüleimnek összeszorult a gyomra ha megláttak egy nagy fekete autót, mert teljesen kiszámíthatatlan volt, kit visznek el, és ez rettenetesen traumatizáló. Rengeteg ilyen kibeszéletlen élmény van, mert jellemzően szégyellik őket. Ezért szoktunk nagyon alapos anamnézist felvenni és családfát, úgynevezett genogramot készíteni. Akkor például kiderülhet az is, volt-e öngyilkos a családban, volt-e egy nagyszülő, aki otthagyta a családot vagy szeretőket tartott. Egy nagymama, aki pszichiátriára került vagy egy másik felmenő, aki bűncselekményt követett el. Ezek mind súlyosan ott ülnek a családon, és ez befolyásolja a fiatalok életét.

Hogyan?

Úgy hívják ezt, transzgenerációs trauma. Egy ember, aki traumát szenvedett el, gyerekeinek, unokáinak továbbadja az ezzel kapcsolatos szorongásait és egyéb érzéseit. Az unoka már nem tudja, miért szorong, de viszi tovább a nagyszülő szorongását. Ráadásul az is előfordulhat, hogy ezt a szorongást, aminek a forrását nem ismeri, összekapcsolja létező történésekkel, átviszi valóságos dolgokra, noha eredetileg meghatározhatatlan volt a számára. Mással köti össze és aztán mindenre átviszi, úgymond generalizálja, például fél felszállni a buszra, végül minden közlekedési eszközre, majd fél kilépni otthonról, és kialakul a pánikbetegség. Tudni kell, hogy a titok, akármilyen is, mindig traumatizáló egy gyereknek, mert érzi, hogy van valami fontos, de nem beszélnek róla. A titok mentén mindig szorongások keletkeznek, ezért kell megbeszélni őket és nem elhallgatni. Sokan azt hiszik, ez nem gyerekfülnek való, jobb, ha nem tudja stb. Pedig érzi.

– FK –

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem a Facebookon. Online magazinként 2013 óta létezem. Független vagyok. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.