Halálközeli élmények a szépirodalomban
Komolytalan, ezoterikus témának gondoljuk, pedig a halálközeli élmények már régóta jelen vannak az emberiség történetében. Akár az oxigénhiányos agy egyfajta melléktermékének, akár a túlvilágról szerzett valódi tapasztalatnak tekintjük, érdemes elolvasni néhány gyönyörű és érdekes beszámolót olyan írók tollából, akik átélték. Hogyan érzett, mit látott Móra Ferenc, Polcz Alaine, Carl Gustave Jung, Nádas Péter?
Ilyen élmény leírása már az egyiptomi Halottak Könyvében és a Tibeti halottaskönyvben is olvasható. A Biblia ugyan nem tartalmaz kifejezetten halálközeli élményt, de a túlvilágra vonatkozó leírásai részben megegyeznek e látomások tartalmával. S olvashatunk erről a jelenségről különböző önéletrajzi, filozofikus és irodalmi alkotásokban, például Platón Az állam című művében, de leírta saját élményét Carl Gustav Jung pszichiáter, Richard Byrd sarkkutató, Katherine Anne Porter Pulitzer-díjas írónő vagy Dawa Drolma és Lingza Csokji lámák.
Az élmények ugyanazokból az elemekből épülnek fel, habár ezek nem mindegyike szerepel az összes beszámolóban. Ilyen a halál állapotának felismerése; a testen kívüliség élménye, a saját test és az események látványa általában felülről; nagy sebességű áthaladás egy alagúton, ami erős ragyogásba torkollik; halott rokonokkal, szerettekkel való találkozás; az emlékek panorámaszerű lejátszása, mint egy életfilm; az idő és tér fogalmának megváltozása; a mindent tudás érzése; egy feltétlen szeretetet és fényt árasztó lénnyel való találkozás; más szellemi lények észlelése, miközben az illető észreveszi, hogy saját teste is másmilyen; egy ragyogó, átlátszó fényváros látványa; egy egyértelmű határ, ami az élet és halál mezsgyéje; kellemetlen visszatérés a testbe.
Ez kultúrától, vallástól, életkortól független, a különbség csak az, hogy a szeretet és fényt árasztó alakot másként jelenítik meg az emberek: a keresztények Jézusként, az ateisták fénylényként.
A gondolkodók szerint nem az a lényeges, hogy ezek valóban a túlvilág leírásai-e vagy sem, sokkal fontosabb, hogyan hatnak:
visszatérve ezek az emberek az élet legfőbb értékének a szeretet és a tudást tartják, erős életszeretet élnek át teljesen lecsökkent halálfélelem mellett. Általában fordulat következik be az életükben, erős hivatástudatuk lesz, erősebb spiritualitással élnek, de ez nem kötődik valláshoz.
Ahogy Carl Gustav Jung írta:
„Bár a józan ész ellene szól, hogy ilyen dolgokban biztonsággal nyilatkozzunk, egyet mégsem szabad elfelejteni: a legtöbb embernek hallatlanul sokat jelent, ha feltételezheti, hogy földi létén túl is lesz életének valamiféle folytatása. Akkor okosabban él, jobban érzi magát és nyugodtabb…” Az élmények közvetítése olyan életére is hathat, akik nem élték át közvetlenül. Jung Emlékek, álmok, gondolatok című kötetében számolt be saját halálközeli élményeiről, amelyeket 1944-ben élt át szívembólia következtében. A leírása szerint a világűrben lebegett, onnan látta a Földet, majd egy fekete gránittömb állt előtte. Amint rálépett, béke, alázat, elégedettség töltötte el, felszabadulást érzett a test terhe alól és a dolgok értélmének felismerését: „Mindenem megvolt, ami én voltam, és csak ennyit mondhattam a magaménak.”
Például Polcz Alaine számára, aki a tanatológia hazai úttörője volt, a saját halálközeli élménye sokat segített abban, hogy haldokló gyerekeket vigasztaljon meg, mert megkönnyítheti a veszteség feldolgozását a tudat, hogy ebben az állapotban elmúlnak a szenvedések, odaát fény lesz, szeretet és ragyogás.
Polcz Alaine: Asszony a fronton
„Nagy élmény volt, azóta is örömmel emlékszem vissza rá. Mert a következő történt: mindaz, ami addig úgy fájt és olyan nehéznek tűnt és elviselhetetlennek, akkor hirtelen távolivá, könnyűvé és természetessé vált. Próbáltam többször megfogalmazni és megírni; olyan volt, mintha eddig messzelátóval néztem volna az életet, ami minden kicsi részletet közel hoz. Gyermekkoromban megfordítottuk a messzelátót, és akkor még a közeli is hirtelen kicsi és távoli lett. Ez történt most; megfordult a messzelátó.
Rájöttem, tökéletesen mindegy, hogy az oroszok elhurcoltak, hogy János nem szeret, hogy megcsalt, hogy keveset éltem, hogy nem lehetek orvos. Tökéletesen mindegy, nem fontosak az élet dolgai. Ez nem közöny volt, nem apátia, hanem fölismerése egy más idődimenziónak. Láttam, hogy anyámat sírva kivezetik, hallottam, hogy szólnak hozzám az orvosok.
Azt hittem, hogy tudok válaszolni, csak azért nem válaszoltam, mert fölöslegesnek tartottam. Injekcióztak, dörzsöltek, lélegeztettek, nem tudom már, mit csináltak. Emlékszem, nem éreztem a szúrást, de anélkül hogy odapillantottam volna, pontosan tudtam mindent. Ez a felszabadító, könnyű érzés, ez a felismerés, hogy húsz vagy nyolcvan év mindegy – különös örömmel és nyugalommal töltött el. (Milyen kár, hogy az élmény veszít az erejéből.)
Szinte sajnáltam, hogy visszahoztak. Jobb lett volna meghalni. Másnap a következőt mondták: Na, most az egyszer még visszahoztuk a túlsó partról, de ezentúl jól vigyázzon, aligha sikerül még egyszer.”
Móra Ferenc: Mikor én az égben jártam
„A csendülésre rózsaszín tollú galamb röppent a vállamra. Már nem is csodálkoztam rajta, hogy itt a galambok is beszélnek.
– Várj csak, Fercsike, én most beröpítlek téged az Úristen madárházába. Ha ő rád mosolyog, egyszerre kinő a szárnyad.
Mire kimondta, már ott is voltunk a kristályból faragott galambházban, amelyiknek minden falán keresztül lehetett látni. Sok-sok galamb tollászkodott ott, az mind a jó Istent várta. Ahogy én is beálltam a sorba, hajnali pirosság derengett át a kristályfalakon, és éreztem, hogy már ütközik a szárnyam.
Ebben a percben olyan sikoltást hallottam, hogy minden galamb szárnyra kerekedett tőle.
– Fercsikém, édes kicsi Fercsikém!
Ijedten lehajtottam a fejemet, s keresztülláttam a kristálypadlón. És láttam, lent, lent irdatlan mélységben egy rogyott kis házat, abban egy füstös kis szobát, abban egy szalmavackot. Azon én feküdtem magam, hidegen, sápadtan, mint nagypénteki Krisztus-csókoláskor a Jézus. Az ágy fejénél állt a javasasszony, az ágy lábánál pedig térdelt kopott fekete ruhában valaki, akit én mindig fekete hajúnak láttam, de most olyan fehér volt a haja, mint a hó.
– Édesanyám, édesanyám! – dobbantottam a kristálypadlóra, úgyhogy az egyszerre szétnyílt alattam, s én zuhantam le az irdatlan mélységbe. De minél közelebb értem hajához, annál puhábban ringtam, lebegtem, mint az elröpített rózsa hulló szirma.
Arra nyitottam ki a szemem, hogy a javasasszony azt mondta az édesanyámnak:
– No lelkem, ezt maga már Isten kebelibül rítta vissza.
Azóta nemcsak megnőttem, hanem meg is öregedtem, de soha nem felejtettem el többet, hogy a földet az éggel nem a Jákob létrája köti össze, hanem a jajszó.”
C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok
„A látomások során átélt érzések szépsége és intenzitása minden képzeletet felülmúlt. A leghatalmasabb élményt jelentették ezek a víziók, amelyben valaha is részem volt… Soha nem hittem volna, hogy ilyesmit átélhet az ember, hogy létezik egyfajta töretlen boldogság. A látomások és élmények teljesen reálisak voltak; nem valami képzelt érzések, hanem minden a legteljesebb objektív valóság.”
Nádas Péter: Saját halál
„Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni. A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról élménye (…)
Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem befelé a tudatomba… kinyílik az emberi időszámítás, de egyszerre nyílik előre és visszafelé. (…)
Az időtlenségben nincs helye a felejtésnek. Jobb híján erre szokták mondani, hogy halála pillanatában visszapergeti magában élete eseményeit az ember. Őszintén szólva nem perget vissza semmit. De végre tisztán látja át, hiszen az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye. Egy életen át nem értette, mert a lelket és a testet soha nem látta egyben. Testén keresztül érinthetetlen maradt a lelke. (…)
Soha nem láttam még fényt, nevét nem ismerem. Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata. (…)
Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző tudat számára belátható a szándék az erő egyesíteni fog vele. (…)
Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, valósággal siklanék, hanem a roppant erő síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom, hogy most törik a bordáimat. (…)
Az úgynevezett tudatom…a léleknek csupán a világról szerzett tapasztataiból részesült. A teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett. Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. (…)
Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor fáj, de semmi köze hozzá. (…)
Tudja mit kell tenni, hogy elfogadják a többiek, de minden viszonyát önmagán erőszakot téve kell újra létrehoznia. Ne a dolgok helyét lássa a szerkezetben, hanem a dolgot, amelyet a többiek reálisnak tartanak.”
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
