A halál mezsgyéjén és azon túl. Egy autóbaleset életre szóló tanulságai. Interjú Dobronay László filmrendezővel
A halál kora gyermekkortól foglalkoztatja az embereket, mindannyiunkat más-más intenzitással. Az általános nézet szerint a nyugati társadalom tabuként kezeli, mert bár az elmúlás természetes velejárója az életnek, roppant nehéz vele szembenézni, szeretteink elvesztésén keresztül átélni, ezért, ha nem muszáj, nem is foglalkozunk vele. Mindeközben a téma szenzációhajhász jelleggel folyamatosan szem előtt van, vezető hírek taglalják az elborzasztó haláleseteket.
Sokan gondolják úgy, hogy a halállal végérvényesen megszűnünk, s magunk mögött hagyunk mindent, amit a világból ismerünk. Ők a klinikai halál állapotából visszatérők beszámolóit végképp nem tudják hova tenni, de talán azok sem, akik hisznek abban, hogy az élet sokkal több annál, mint amit a Földön, emberi testben megtapasztalunk.
A halálközeli élményeknek ma már komoly irodalmuk van, rengeteg személyes beszámoló lelhető fel az interneten is. Dobronay László filmrendező azon túlélők, vagy beavatottak közé tartozik, akik jártak az élet és halál mezsgyéjén, s valóságos emlékeik vannak ezekről a pillanatokról.
Fliegauf Benedek rendező Csillogás c. dokumentumfilmjében részletesen elmesél mindent. A film elején hangzik el az a meglepő kijelentés, hogy amikor odaátról szemlélte önmagát, addigi életét, nem találta magát jó embernek. Milyen életet élt 25 éves koráig, a baleset bekövetkeztéig?
Teljesen hétköznapi ember voltam, szorongásokkal teli, aki ugyanúgy próbálta élni az életét, mint bárki más. Nehéz erre az időszakra visszaemlékezni, mert azóta szinte mindent megváltoztattam az életemben. Nem volt jó, ahogy akkor próbáltam élni…
Pedig figyelmes, megbízható, szorgalmas, segítőkész fiatalembernek tartotta a környezete. Nem ilyennek képzeljük a rosszakat…
Ilyen értelemben nem voltam rossz ember. A baleset utáni percekben életem minden egyes pillanatát újra átéltem. Abban a 4,5 percben benne volt a 25 évem, sőt, egy kicsit annál is több. Láttam a mulasztásaimat; mindent, amit megtehettem volna, de nem tettem meg. Szembesültem azzal, hogy nem szeretetben éltem. Láttam, hogyan akartam hatni másokra, hogyan akartam mások döntéseit befolyásolni, akárcsak gondolati síkon.
Amikor tudatosult bennem, hogy mi történt, s kívülről láttam az eseményeket, azt tapasztaltam, hogy benne vagyok valakiben vagy valamiben, és ő is bennem van. Máshogy nem tudom megfogalmazni. Olyan fény járt át, olyan fokú szeretet, ami felfoghatatlan. Lubickoltam benne. Ezen a végtelen szereteten keresztül láttam a saját tetteimet, gondolataimat. Teljesen más értelmezést kapott minden.
Huszonkét év telt el a halálközeli élménye óta. Hétköznapi módon él?
Teljesen. Igyekszem szeretetben élni, annak tudatában, hogy ami körülvesz bennünket itt a földön, az csupán illúzió.
Gyerekként, fiatal felnőttként milyen világnézet szerint élt? Voltak esetleg hasonló, megmagyarázhatatlan élményei?
Katolikusként vagyok megkeresztelve, jártam templomba, mert a szüleim elvárták. Óvodás voltam, 4,5 éves lehettem, amikor elmentünk a bátyámmal egy kéthetes nyári táborba. Az utazás napját megelőző éjszaka azt álmodtam, hogy fekszem a saját ágyamban a gyerekszobában, hirtelen leszakad a plafon, a lyukon bekukucskál az apai nagyanyám és elköszön tőlem. Ezt másnap reggel elmondtam az anyukámnak. Elintézte annyival, hogy nem kell vele törődni, csak egy rossz álom volt. Amikor a táborozás után hazaértünk, kiderült, hogy amint elutaztunk, a nagyanyám meghalt. Tehát gyerekként volt bennem az ismeretlenre valamiféle érzékenység, ahogy ez sok gyermekben megvan. A gyerekek még sokkal közelebb vannak ahhoz, ahonnét jöttünk. Kifejezetten kreatív gyermek voltam, jó kézügyességgel megáldva, de nem különösebben érdekelt a misztikum. Később ért egy hatalmas törés: 13 éves voltam, amikor az édesapám szívinfarktusban meghalt. Bár templomba továbbra is jártam – elvárás szerint -, onnantól kezdve nem hittem Istenben. Úgy gondoltam, hogy Isten nem venné el tőlem azt, akit ennyire szeretek.
Huszonöt éves volt, amikor teljesen más irányt vett az élete. Mi történt azon a júliusi reggelen?
A munkahelyemre igyekeztem. Sokáig nem tudtam megelőzni egy teherautót, s amikor végre sikerült, a saját sávomban mentem még két-háromszáz métert; ekkor váratlanul befogott a bal első fék. Két héttel korábban volt szervizben a kocsi, ott leengedték a fékolaj egy részét, majd a növényi fékolajra szintetikust töltöttek. Ennek következtében károsodott a fékrendszer. Ezt onnét tudom, mert munkahelyi baleset lévén minden körülményt kivizsgáltak. Szóval, az előzés után nem sokkal átcsapódtam a másik sávba, ahol egy busz tartott felém. Félelmetesen közel volt, fölém magasodott a monstrum jármű. Hogy elkerüljem az ütközést, félretekertem a kormányt, ráléptem a gázra, végül száznegyvenes sebességgel az útszéli fákhoz csapódtam. Innentől kezdve úgy láttam magam előtt az eseményeket, mint egy lassított felvételt, pontosabban fényképsorozatot. Semmilyen érzelem nem volt bennem. Nem tudtam, mi történt velem. Láttam, hogy közeledik a fa, majd jött egy kis feketeség. Kinyitottam a szemem, kipattantam a kocsiból; nem foglalkoztam sem a biztonsági övvel, sem az ajtóval. Láttam, hogy fékez mögöttem a teherautó, amit korábban megelőztem; egy szakállas férfi és egy fiatal srác ugrott ki belőle. A szakállas férfi odarohant a kocsimhoz, a fiatalember pedig a közeli – fóti – nyomdaüzem portájára sietett telefonálni. Furcsa volt, hogy hiába beszéltem a szakállas férfihez, ott volt velem egyazon térben, mégis rohant tovább, mintha nem lennék ott. Azt hittem, hogy valakinek nekiütköztem, s ő fontosabb neki, vele akar foglalkozni. Feltűnt, hogy a vállunknak össze kellett volna ütődnie, amikor elrohan mellettem; elképedve fordultam utána, mivel nem ért hozzám. Megpillantottam az autómat, láttam, hogy ül benne valaki. Nem értettem. A teherautó vezetője elkezdte feszegetni a kocsi ajtaját.
Nem ismerte fel az autóban ülő férfit?
Nem ismertem meg magam. Az volt a furcsa, hogy közben a fiatalember beért a nyomdaüzem portájára, és tudtam, hogy ott mi történik, pedig a kocsi mellett álltam. A portás telefonált, tudtam, hogy épp csendre inti a fiatalembert. – Hogy lehet, hogy ezt is hallom? Ez csak egy rossz álom lehet! – gondoltam. Tudtam, hogy az Árpád kórházat hívja. Tudtam, hogy a nővér, aki felvette a telefont, nagyon rossz passzban van, mert a kisfia lázasan fekszik otthon, s ő nem tud vele lenni; azt is tudtam, hogy egyedül neveli a gyerekét.
Nagyon nehéz emberi tudattal felfogni az effajta érzékelést…
Igen, nehéz ezt megérteni, mivel a Földön egyszerre csak egy térben lehetünk; én viszont egyszerre voltam a portásfülkében, a kórházban, és az autó mellett.
Milyen sérüléseket szenvedett a becsapódás következtében?
Megfogott a biztonsági öv. Az autó több mint egy méterrel rövidebb lett. A kormány az arcomba csapódott, gyakorlatilag kettétört a fejem. S ahogy a kormány a becsapódáskor visszalökte a fejemet, hátul is ért egy erős ütés a fejtámlán keresztül. Koponyaalapi törésem lett, az arcom jobb oldali része konkrétan eltűnt. Az állkapcsom tizenhat helyen tört el, az állcsúcsom becsúszott az agy és a koponya közé.
Tűzoltók emelték ki a kocsiból?
Nem kellett a kocsiból kivágni. A teherautó sofőrje feszítővassal próbálta az ajtót kinyitni. A feszítővas beakadt az ülés háttámlájába, s ahogy feszegette az ajtót erősen, ütemesen, az úgy hatott rám, mintha szívmasszázst kapnék. Valószínűleg ez segített abban, hogy visszajöjjek.
Négy és fél percet töltött a klinikai halál állapotában. A testen kívüli észlelése ez idő alatt miként változott?
Az első pillanatokban szemmagasságból láttam az eseményeket magam körül, mintha csak kiszálltam volna az autóból és a saját lábamon állva szemlélődnék. Aztán furcsán ezüstössé kezdett válni minden. Mintha kinyitottak volna egy ajtót a fák magasságában, s a résen keresztül rengeteg fény áramlott felém. Sokkal erősebb volt, mint a napfény, mégis bele tudtam nézni. Olyan színeket láttam, melyeket azelőtt még soha; olyan hangokat hallottam, melyeket korábban nem, melyek az ember fül számára nem is érzékelhetők. Ahogy a lelki szemem hozzászokott a fényhez, észrevettem, hogy lelkek vesznek körül. Emberek, akik meghaltak. Ott volt az édesapám, a nagyszüleim, és mindenki, akit addig ismertem, például a falubeli emberek. Mindenki ott volt, akivel valaha bárminemű kapcsolatom volt. Ekkor veszítettem el a fonalat teljesen.
Kommunikáltak egymással?
Telepatikusan érintkeztünk. Édesapám azt mondta: nem kellett volna még meghalnod, korán jöttél. Nem értettem. Miért haltam volna meg?! Hisz itt vagyok! Édesapám erre közölte: akit eddig magadnak gondoltál, az ott van az autóban. Te nem haltál meg, nem is halhatsz meg. Éreztem, hogy felemelkedem, odaúszom az autóhoz, hogy a szélvédőn keresztül megnézzem magam. Nagyon nehezen ismertem magamra. Egyrészt mert össze volt törve a fejem, másrészt nehéz volt önmagammal azonosítani azt a testet. Érdeklődéssel figyeltem, de nem éreztem iránta semmit. Sőt, amikor végre magamra ismertem, mintha valami súlyos kőnehezék esett volna le rólam. Messzebb akartam kerülni tőle, s éreztem, hogy egyre távolodom is tőle. A lelkek velem tartottak. Olyan volt, mintha a Tejúton járnék, egyre beljebb és feljebb kerültem valahová. Volt előttem egy fényes ösvényszerűség, s rengeteg másik ösvény, amelyeken mások haladtak. Érdekes módon nem kereszteztük egymás útját. Ők mind ugyanakkor haltak meg, amikor én, és ugyanoda tartottunk. Olyan volt, mintha az űrben játszódna az egész, mégis minden tele volt élettel; mindenhez kapcsolódásom volt, minden beszélt hozzám telepatikus úton, még a növénynek látszó dolgok is. Közben pedig mintha a szférák zenéjét hallottam volna.
Sok beszámolóban visszatérő momentum a sötét alagút, egyre közeledő, egyre nagyobb fénnyel a végén. Önnek nem volt alagútélménye, de ahhoz a bizonyos fényhez közel került. Mivel tudná azonosítani ezt a jelenséget?
Fotó: Kovalovszky Dániel
A fényt a mi kultúránkban Istennek nevezik. A fény mibenlétét a következőképpen tudnám megfogalmazni: minden és mindenki benne van, rajta kívül senki és semmi nincs, ő az abszolútum. A teremtő, ami azonos a szeretettel, tőle nem választható szét. Amikor a fényhez értem, azt tapasztaltam, hogy nem tudok továbbmenni, mert olyan dolgok vannak bennem, amelyek ezt nem engedik. Senki nem mondta, hogy álljak meg és számoljak el az életemmel. Én magam éreztem, hogy nem tudok továbbmenni, mert olyan súly nyom, amit oda nem vihetek be. Ebbe az áldottságba, ebbe a szentségbe nem vihetem be azt, ami sajnálatos módon akkor én voltam, azt a szar embert – elnézést a szóhasználatért. Szégyenérzet öntött el. Láttam az életemet, érzékeltem a körülöttem lévők gondolatait, azt, hogy mi vezérli őket a cselekedeteikben, mit miért mondanak. Korábban – ahogy az emberek többsége – ösztönszerűen éltem. Tanácsokat osztogattam olyankor, amikor nem kellett volna, próbáltam sugallni a másiknak, hogy szerintem mi a jó, mi a helyes, mit kellene tennie.
Csakhogy nem a másik ember életét élem, neki kell döntéseket hoznia, és semmilyen módon nem befolyásolhatom, sem gondolatban, sem szóval, sem cselekedettel. Döbbenetes volt ez a felismerés.
Pedig sokan kifejezetten igénylik a segítséget, a véleményt egy-egy döntéshelyzetben…
Gyakran tapasztaljuk, hogy valaki rosszkedvű mellettünk, rossz állapotban van érzelmileg, fizikailag. Hogy kéri-e a segítségünket, azt a másiknak el eldöntenie. Ha nem kéri, az általa emelt korlátot nem lehet átlépni. Ott kezdődik az ő élete. Lehet, hogy kíméletlenül hangzik, de a másik fájdalmát nem kell magunkra venni. Ha nem lehet a másiknak megmutatni azt, hogy a szeretet milyen gyönyörű, ha nem engedi, akkor tovább kell lépni. Azt tapasztaltam, hogy nekem nem volt kellemes odaát látni ezeket a helyzeteket a saját életemből. Aki tanácsot kér, nyilván azt gondolja, hogy jót akar neki a másik, és sok esetben mi magunk is azt gondoljuk, hogy jót teszünk vele, ám a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Mindenki a saját életéért felelős. Ha valaki energiavámpírként ránk akaszkodik, az nem szeretet, és nem bűn emiatt távol tartani magunkat tőle. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb galibát gondolati síkon teremtjük meg, előre végigjátszunk gondolatban történeteket azon az alapon, hogy elgondoljuk, a másik adott dologról miként fog majd gondolkodni. Borzasztó dolog továbbá félelemben tartani a másikat, s nem kiemelni abból! A szeretet ellentéte igazából nem a gyűlölet, hanem a félelem. Amikor attól tartok, hogy nem tudok valamiről jól és szabadon dönteni, és ráerőszakolom valakire a saját poklomat.
Ha az ember nem árt gondolatban, szóban, tettekben senkinek, közel jár ahhoz, hogy emberhez méltó életet éljen. A szeretet nagyon sérülékeny.
Sokan mondják azok közül, akik a klinikai halálból visszajöttek, hogy honvágyuk van, annyira jól érezték magukat odaát.
Amikor a fény előtt álltam, úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok, s nem akartam egy tapodtat sem mozdulni. Nekem is volt honvágyam, az érzés egy hosszabb folyamat nyomán átalakult. A baleset után újrakezdtem az életem, mintha újra kellett volna tanulnom írni és olvasni. Ha úgy vesszük, én most nem negyvenhét, hanem huszonkét éves vagyok. Lubickolok abban, amiben lehet, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Minden pillanatot próbálok úgy megélni, mintha az utolsó lenne.
Mit gondol, mi az élet célja?
Meghatározott feladattal jövünk a világra, ez ezer százalék. Csupa olyan feladattal, melyekről saját magunknak kell dönteni. Az, hogy ön vette a fáradságot, és megkeresett engem, az is egy feladat. Az, hogy valaki ledoktorál, az is egy feladat, az, hogy a családunkkal törődünk, az is egy feladat.
Amikor életcélról, életfeladatról beszélünk, általában nem hétköznapokban gondolkodunk, hanem valamiféle magasztos küldetésben…
Én azt tapasztaltam, ha nem élek szeretetben, ha nem végzem el a feladataimat, szenvedek odaát. Mondok egy példát. Öngyilkos lett egy jó barátom, felakasztotta magát. Hatalmas adósságot halmozott fel; azt hitte, ha véget vet az életének, azzal megszűnik minden, az adósság is, a szenvedés is. Láttam őt. Gyötrelmes állapotban létezik, a saját poklát járja: érzékeli, hogy a halállal nincs vég, ezért folyton arra készül, hogy felakassza magát. Újra és újra meg akarja tenni. S egészen addig így megy ez, amíg meg nem halnak azok, akiknek az emlékezetében él, vagy nem tudatosítja, hogy van folytatás, és választhat új életet.
Ezt az állapotot nevezzük tisztítótűznek?
Mindent tisztán érzékelünk, színről színre látjuk mindazt, amit ellenünk tettek, amiben mások segítettek, vagy amikor mi cselekedtünk mások ellen. Ott rengeteg érzelem van, ott igazán megtisztul az ember. Ott felégethetünk minden rosszat.
Nem volt önben kétely soha? Nem kérdőjelezte meg mindazt, amit a klinikai halál állapotában átélt?
Nem. Mindig próbálom magamban tartani azt az állapotot, amit akkor átéltem. Most is annyira valós, ahogy erről beszélünk… Életem nagy ajándékának tartom ezt a tapasztalást.
Milyen volt visszajönni?
Azt éreztem, hogy valaki a hátamra teszi a kezét. Azt mondta, menj, mert feladatod van. Ott álltam értetlenül. Hova menjek, amikor itthon vagyok?! Próbáltam kapaszkodni, de minden kifolyt a kezeim közül, s azt éreztem, hogy egyre kisebb, egyre kevesebb vagyok. Mintha egy almareszelőn kellene átpréselni magamat, mintha egy szűk spirálos tölcséren keresztül kellene átjutnom, a nagyobb és értékesebb részemet hátrahagyva. Végül a homlokomon keresztül egy cérnányi vékony valamin keresztül újra benne voltam a testemben. Megszűnt a könnyed érzés, a test viselésével újra nehéz lett minden. Ekkor megszólalt a szakállas férfi, aki a feszítővassal percekig próbálta kinyitni az ajtót: él, hál’Istennek, él! Fájdalmat nem éreztem, csak azt, hogy elnehezültem. Ebben a fizikai állapotban vettem elő az ülés mögül az elsősegélydobozt, majd kinyitottam a hátsó ajtót belülről, mert zárva volt. Tudatomnál voltam. Nagy volt a vérveszteségem, körülbelül három liter vért vesztettem, ezért eszméletvesztéseim is voltak.
Feltételezem, némelyek csodabogárnak tartják, s azt gondolják, élénk a fantáziája…
Nem hoztam fényképet odaátról, csak az összetört az autóról készült fotókat tudom megmutatni… Nem fontos, hogy higgyenek nekem! Az a fontos, hogy napról napra több tudjak lenni, többet tudjak adni. Nekem ennyi elég. Nem akartam minderről nyilvánosan beszélni, nem kerestem az alkalmakat – megtaláltak. Miután visszajöttem, műtét közben kómába estem. Két hétig mesterséges kómában tartottak. A mesterséges kómából normál kómába estem – nem tudni miért. Amikor két hét után az intenzívről levittek a normál osztályra, odaült az ágyam szélére egy fiatal ápolónő. Amikor a baleset után a kórházba vittek, tőle kértem mutogatva papírt és tollat. Azt írtam a noteszlapra ákombákommal, hogy jártam valahol. Nem emlékeztem erre. Leült mellém és kérte, meséljem el, hol jártam. Sírva hallgatott végig – az édesanyja azokban a napokban halt meg… Ez az eset rávilágított: ha megosztom másokkal mindazt, amit átéltem, azzal segíthetek.
Filmrendezőként dolgozik. Milyen filmeket készít, s mit láthatunk mostanság öntől?
Szabadúszó vagyok, pályázatok és felkérések alapján dolgozom. Dokumentumfilmeket forgatok, de ha minden jól megy, játékfilmet is forgathatok, a közelmúltban kaptam meg a forgatókönyvét. Október 4-án a tv2-n lesz látható a Mária út c. dokumentumfilmem.
Végezetül: mi a legnagyobb tanulság, amit odaátról hozott?
Ne ártsunk senkinek – még magunknak sem!
Bocsássunk meg mindenkinek – még magunknak is!
Segítsünk mindenkinek – még magunknak is!
Nyitókép: Kovalovszky Dániel
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.