Ha előre nem megy, majd megy hátrafelé. Tét nélkül cselekedni
Az iskolában nem én voltam a testnevelés órák sztárja. Ami a labdajátékokat illeti, különösen alulteljesítettem, így a csapatjátékoknál nem kapkodtak értem a kijelölt csapatkapitányok. Mindazonáltal megesett, hogy én is benne voltam a csapatban, mert kellettem a létszámhoz, továbbá a középiskolai tanárnőm árgus szemekkel vigyázta, hogy mindenki, de mindenki sorra kerüljön minden szerepben. Így esett, hogy az egyik órán kosárlabdázást igyekeztem elkövetni. Az osztályban voltak „rendesen” sportoló lányok is, akik „igazán” tudtak kosarazni. Aztán voltak a nálam magasabbak: lényegében mindenki. A kosárlabdával nem voltunk puszipajtások: ha lepattintottam, a labda igyekezett minél távolabbra visszapattanni, véletlenül se a tenyerem közelébe. Ha repült felém, nem tudtam elkapni. Az, hogy valaha az életben kosarat dobjak… ááá…
Ezzel a rovott múlttal álltam a kosár alatt, szemben vele, háttal a pálya többi részének, kezemben a labdával. Egy gond volt: a saját kosarunk alatt álltam. Meg még egy gond volt: az ellenfél csapat tagjai vettek körbe, az én csapatom a pálya túlsó végén lófrált. Fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen miként is került a kezembe a labda, de ott volt. Én pedig mérlegeltem.
Nem tarthatom kézben az óra végéig, adott időn belül kezdenem kell vele valamit. Ha lepattintom, várva, hogy közben jöjjön már valaki az én csapatomból, azonnal elveszik tőlem, hiszen itt mindenki jobban ért a kosarazáshoz, mint én. Akkor bizony dobnom kell. Na de kicsi vagyok, nem tudom olyan magasra dobni, hogy ezek a sudár lányok le ne vadásszák azonnal…
Aztán – mindez egyébként egy pillanat alatt zajlott le – egyszer csak… azt kellene mondanom, hogy „gondoltam egyet”, de igazából nem gondoltam én semmit, csak a testem cselekedett. Hátra sem tekintve, nagy lendülettel eldobtam a labdát a fejem fölött – hátrafelé!
Erre senki nem számított… A saját csapatomból valaki elkapta, és gyorsan dobott is egy kosarat a védelem nélkül hagyott túlsó végen. Az így „kijátszott” csapat tagjai persze rohantak a tanárnőhöz, hogy ilyen nincs, ez szabálytalan! A tanárnő viszont lehűtötte a kedélyeket. Igazat adott azoknak, akik azzal érveltek, hogy ilyen nincs… mert nem tanítják. Mert értelmes, épelméjű játékos ilyet nem csinál… Viszont épp ezért: tiltva sincs! Senkinek eszébe nem jutna, így megtiltani sem jutott eddig eszébe a szabályokat lefektetőknek. A két pont így a csapatunké lett.
Legközelebb már engem is az elsők között választottak be a csapatba. Ám csalódást kellett okoznom nekik: nem váltam stabilan zsenivé. Ez csak egyszeri felcsillanás és mázli volt, nem derült ki, hogy rejtett tehetség volnék.
No de miért is írtam le mindezt? Mi a tanulság? Hiszen ugye valami értelme kell, hogy legyen egy cikknek! A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány motívumot, te pedig, kedves olvasó, folytathatod a sort, ha valami még eszedbe jut. E motívumok egyikét-másikát tudod a saját életed egy-egy helyzetére is alkalmazni. Vagy legalább vidulsz egy jót azon, hogy milyen „tehetséges” játékos voltam…
1.) Nem vártak tőlem semmit és én sem vártam magamtól csodát.
2.) Nem volt veszíteni valóm, hiszen bármit is lépek, az jó eséllyel rossz eredményt hoz.
3.) Nem számítottam semmire, mert nem is láttam, hol vannak a csapatom tagjai, így nem volt körülhatárolt, konkrét elképzelésem a hogyan továbbról.
4.) Emiatt aztán valóban a „jelen pillanatban” fennálló helyzetet akartam megoldani, csak annyit, hogy a labda kerüljön minél távolabb a kosártól, és tőlem is, mert nem maradhat nálam.
5.) Attól, hogy „nem szokás”, még lehet, hogy nem tilos.
6.) Attól, hogy „nem szokás” és „nem tilos”, még nem biztos, hogy működni is fog.
7.) Az adott pillanatban az adott helyzet megoldását nem gátolta sem a múlt, sem a jövő.
A múlt nem számított (miszerint én nem tudok kosarazni), mert a labda attól még nálam volt (pedig tényleg csak Isten tudja, hogy került hozzám!), és a jövő sem (mi lesz, ha elkapják és dobnak nekünk egy kosarat), hiszen mi történik, ha kapunk egy kosarat? Úgyis kicsengetnek óra végén! Akárhogy nézem, ez egy példaértékű pillanat volt.
Tét nélkül cselekedni. Félelem, fájdalom, szorongás, elvárások, spekulációk nélkül cselekedni.
Kellett persze hozzá a Jóisten/Sors/Univerzum támogatása, alias mázli, és kellettek hozzá a csapattársak, akik vették a lapot, amikor repült a labda. Maga az élmény azonban annyira erős, hogy így, majd’ harminc évvel később is élénken emlékszem rá, az érzésre is.
Azzal a céllal adom hát közre sportpályafutásom eme dicső öt másodpercének történetét, hogy bátorítsalak: a felsorolt motívumok mentén találj vagy teremts a saját életedben is ilyen élményeket. Ha csak pár pillanat is, de erőt ad, és mintát, hogy ilyet is lehet, így is lehet. Flow-élmény: talán nem túl „emelkedett” példa, de ez is az. Kívánok belőle minél többet, minél jobbat. Persze, ha tudsz kosarazni, akkor meg told a hárompontosokat, én majd drukkolok hozzá.
Nyitókép: congerdesign, Pixabay
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.