Kizsigerelt királynővel nem lesz boldog a királyság. Az anyatest fogságában
Gyermeket vállalni csodálatos dolog. Ahogy pozitívat teszteltem (háromszor is), hatalmas izgalom, és várakozás fogott el, milyen lesz, ki lesz a kisbabám, milyenek leszünk mi együtt. És megtörtént, mind a háromszor született egy-egy kis csodám, mindegyikük hatalmas, és erős személyiség, és tényleg úgy érzem elrepül az idő, ha az ő fejlődésüket nézem. Csak én maradtam az „anyatestben”.
De mi is ez az anyatest? Az én gondolatmenetemben az anyatest nem egy olyan fogalom, ami meghatároz különböző, a terhesség, és a szülés által kialakult tulajdonságokat, amik közül, ha nyolcat bepipálunk a tízből, gondterhelten felsóhajthatunk, igen, anyatestem lett. Sokkal inkább egy egyéni dolog, akár az is lehet, hogy a külvilág számára láthatatlan, de mi érezzük, hogy valami máshogy ketyeg, máshogy ropog, nem úgy reagál, mint régen. Máskor lehet, hogy a külvilág számára is észrevehető.
És itt jöhet egy hatalmas tragédia, ha bizony az elvárás, az pont olyan, mint régen, vagy az elvárás egy olyan ideál, aminek nem tudunk megfelelni.
Sokszor (de soha nem elégszer) átrágott téma: a social media hatása az ember énképére, ebben az életszakaszban (is) különösen kritikus lehet. Instagramon, Facebook-on, TikTok-on valóságnak tűnő pillanatokkal találkozhatunk, és egy frissen szült kismama, tele hormonnal, babyblues-zal, magányosan, kialvatlanul bizony ki tudja terjeszteni az egész életre azt a pillanatnyi, jól beállított képet, amit a másik megoszt. És ott bizony lehet, hogy szülés után három nappal lapos a has, míg éntőlem megkérdezi a nagyobbik gyerekem, hogy anya, ha itt a baba, mi van a hasadban, hogy olyan nagy? (True story.) Mert hát ki írná ki a képe mellé, a tökéletes ebédről kiposztolt kép mellé, amit szülés után a kórházból hazatérve készített el, és esztétikusan tálalt a látogatóba érkező közeli és távoli rokonság elé, hogy #egyébkéntazelőbbtüsszentéskorbepisiltem. És amíg nem látjuk az árnyas oldalát,
hajlamosabbak vagyunk azt fantáziálni, hogy mások élete jobb, mások boldogabbak, mint mi, hiszen a képek alapján annak látszanak.
És miért is mutatná meg bárki a negatívat, hiszen ezek a posztok, képek azért születnek, hogy az ember a büszkeségeit, az említésre méltó pillanatait megoszthassa, és erre kapjon lájkokat. De mik is ezek a lájkok valójában?
Szeretet. Elismerés.
Viszont ezek gyakran a visszájukra fordulhatnak. Több kutatás is pont az ellenkezőjére szerzett bizonyítékot: minél több szelfit, képet oszt meg valaki saját magáról, annál alacsonyabb az önértékelése.
Ez a kisbabás anyukáknál, akiknek gyakran ez az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal, hatványozottan igaz lehet. Induljunk ki abból, hogy maga a gyermek érkezése a családba, az egy krízis. Normatív krízisnek nevezi a pszichológia azokat a kríziseket, amik a normál életfolyamatok változásából adódnak. Na de mitől számit valami krízisnek? Onnan, hogy nincsen rá jól bevált megküzdési mechanizmusunk (még). Ilyenkor a rendszer kicsit összeomlik.
Egy gyermek érkezésekor például az egész családi viszonyrendszer megborul, majd szép lassan, új tapasztalásokkal, technikákkal, megoldási módokkal kiegészülve újrarendeződik.
Ez egyébként minden új gyermek érkezésekor megtörténik. És akárhányszor csinálja az ember újra, soha nem lesz könnyű.
És ebben az egész, változásokkal tüzdelt, megbolydult rendszerben ott állhat a nő, hogy még az ő fizikai működése, megjelenése sem olyan, mint régen. Én legalábbis ott álltam.
Ott az elvárás, a saját elvárásom, hogy szeretnék ezt vagy azt csinálni, de most fizikailag képtelen vagyok rá. Ott az elvárás a külvilág felől, hogy egy anya, az ne csak anya legyen, nő is legyen, meg feleség, csinos legyen, figyeljen oda magára, meg tartsa rendben a háztartást, és persze főzzön, de emellett töltekezzen fel az énidőben, és barátnőzzön, járjon el edzeni, de ezekkel mind ne essen túlzásba, mert mégiscsak anya legyen elsősorban. Leírni is eszméletlen fárasztó, olvasni is, hát még csinálni.
És közben lépten nyomon szembesülünk az ismerőseink, illetve a közéleti személyiségek posztjaival.
Van, aki maratont fut hat hónappal a szülés után, van, aki mindig csodaszép, és fitt, akinek tökéletes a frizurája, és a sminkje, az alakja, mint 19 évesen (tejóég, hisz az tegnap volt!), minden nap reggel nyolcra kész az ebéddel, és emellett 1000 kalóriát éget el, miközben játékosan fejleszti a gyerekeit, és tényleg minőségi időt tölt velük, van, aki csodálatos kreatív módon kézműveskedik a gyerekeivel, és mindig türelmes velük, egy varázsbirodalmat teremt nekik, miközben még más gyerekére is szívesen vigyáz… És sorolhatnám tovabb.
Ha ezekhez én összehasonlítom (és itt jön a csavar) a saját IGAZ VALÓSÁGomat, nyilvan rosszul jövök ki a helyzetből.
Hiszen általában úgy nézek ki, mint egy madárijesztő, és egy csavargó keveréke, tuti le van kajálva a ruhám valahol (legalább rákenhetem a gyerekre, hogy ő volt), mostanában melegítőben megyek a gyerekekért az óvodába, nem olyan az alakom, mint 19 évesen, megeszem a gyerekek után a tányéron hagyott ezmegazt, napjában kb. ötször nem futhatok, mert lejtőn lefelé bepisilek, és amúgy is megvan már röntgenre az időpontom, mert a csípőm is be van állva, nem alszom, mert a kicsi még mindig brutalisan sokszor kel, és ez nagyon látszik már a fejemen, egyáltalán nincs kedvem minden nap kézműveskedni, és néha miattam nézzük a Jegvarázst, mert imádom a Let it go-t.
Nem tökéletes a lista, igaz? De ha felugrunk egy pillanatra az Instagramomra, máris nem ezek a dolgok jutnak az eszünkbe, hanem azokat a dolgokat láthatjuk, amikre büszke vagyok, szívesen megosztom a külvilággal.
Általában itt szokott elcsúszni a dolog. Míg szentül hisszük, hogy másnak minden megélt pillanata az életben olyan, mint az Instagram story-jai, addig magunkról tudjuk a teljes igazságot, és nem a social media oldalainkat állítjuk a rajthoz a versenyben. Sőt, egy ilyen képzeletbeli versenyben, még ha a reálisat is állítanánk oda, akkor is veszítene, de általában hajlamosabbak vagyunk a negatívat felsorakoztatni.
Az anyatest meg itt van, és maradni is fog… Azt hiszem ez életem legnagyobb tanulása, hogy engedjem meg magammal szemben, hogy változhassanak a dolgok.
Hiszen kilenc hónapig megállás nélkül csak változtak fizikailag a dolgok bennünk, nem fog varázsütésre minden visszaállni a régibe. Sőt, lehet soha nem is fog. De akkor lesz futás helyett görkori, és lesz jóga, ami igazán flow, és enélkül soha nem találtunk volna egymásra.
Nagyon fontos emlékeztetni magunkat rá a neccesebb időszakokban: minden anyának anyateste van. Csak maximum nem látszik.
És nagyon fontos, hogy időben jussunk el orvoshoz, ha olyan változást észlelünk magunkon, ami bajt jelez. Akkor is, ha ciki. Mert lehet, hogy simán orvosolható lenne a dolog. Akkor is érdemes, ha huzamosabb ideig nem látunk változást valamiben, pedig mindent szabályosan csinálunk. És nagyon fontos: próbáljunk meg a realitás talaján mozogni! Lehet, hogy régen három pillantás alatt lefogytunk, feszesítettünk, fittek voltunk egy végigbulizott Sziget után is, ez mára már lehet, hogy megváltozott, és ez nem baj. A testünk jelez, figyeljünk rá, és szeressük meg újra, az új képességeivel, tulajdonságaival együtt.
Ez ugyanúgy vonatkozik a lelki aspektusra is – merjünk segítséget kérni, ha túl sokat őrlődünk, és az önértékelésünk valahol nagyon mélyen van. Megéri. Hiszen boldogtalan, kizsigerelt királynővel nem lesz boldog a királyság.
Nyitókép/Illusztráció: Polina Tankilevitch/Pexels
pszichológus, karriertanácsadó, család- és párterapeuta-jelölt
Munkám során különféle élethelyzetekkel, sokféle emberrel találkozom. Mégis egy a közös bennük: foglalkoztatja őket a dinamika, ami szerint működnek, szeretnék magukat egy kicsit jobban érteni.
Azt gondolom, ez egy csodálatos igénye a jelenkornak, és emellett egy nagyon fontos lehetőség is, hogy példát mutassunk egy következő generációnak – a tudatosság fogódzkodó a döcögősebb helyzetekben is. Legyen szó akár életvezetési kérdésről, vagy karrier megakadásról, jól jöhet egy külső tükör, ami egy másfajta szempontot hoz be a képbe, de mégis partnerként végigkísér az úton.
Igyekszem ez lenni a klienseim számára.
