Gyógyító szoftverek. Szorongás, fóbia és a virtuális valóság, mint újszerű pszichoterápia. Mentálhigiéniai szakpszichológussal beszélgettünk

Virtuális valóság alatt tágabb értelemben véve egy digitális technológiával létrehozott, interaktív élményt értünk. Ennek egyik típusa a VR-szemüveggel teremtett mesterséges világ: körbenézhetünk benne és a kezünket használva, bizonyos mértékig interaktívan befolyásolhatjuk is az eseményeket. Ennek felhasználási területe rendkívül széles, a szórakoztatáson túl kiválóan alkalmas például pilóták képzésére, de az ipari tervezés, az építészet és tájrendezés, az űrkutatás, az orvostudomány és rehabilitáció, illetve a tudomány számos más területén is használatos, újabban a pszichológiában is. Így például szorongások és fóbiák kezelésében kiváló segédeszköz. Dr. Kollár Jánossal klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológussal beszélgettünk.

Hogyan hat a virtuális valóság egy ilyen terápiában?

A lényege egy abszurd érzés, mert aki fél a pókoktól, arra erősen hat a látványuk a virtuális valóságon keresztül is. Valóságosnak éli meg őket, noha közben fizikálisan egy teljesen biztonságos környezetben van, ráadásul bizalmi helyzetben, egy terapeuta támogatásával. Tehát egyszerre érzi magát veszélyben és biztonságban. Ahogy minden terápia, ez is olyan, mint egy jó tánc: néha a terapeuta vezet, néha a kliens. Vagyis soha nem megyünk tovább a következő szintre, ameddig nem érzi magát biztonságban. Például a tériszony leküzdése során egy olyan szoftvert szoktunk alkalmazni, amelynek segítéségével a kliens beléphet egy üvegfalú liftbe, és maga határozhatja meg az előrehaladást azzal, hogy annak az emeletnek a gombját nyomja meg, ahova szeretne eljutni. Ez például egy olyan szorongás, ami erősen képes korlátozni az illető életét, hiszen egy bizonyos fokán már nem szükséges a fenyegető mélység látványa a szorongás fellépéséhez, elég a tudata: így az illető már nem tud egy emeletes házban a felső szintekre felmenni, akkor sem, ha például hátat fordít az ablaknak.

Mennyiben több a szorongás a puszta félelemnél? Mi az a pont, amikortól kezelni kell egy fóbiát, például az arachnofóbia, azaz a pókiszony esetében?

Alapvetően akkor van szükség terápiára, amikor már zavarja az illetőt vagy a környezetét a félelem tárgyára adott reakció, vagy ez hátráltatja az illetőt az életvitelében. De nemcsak a félelem tárgyának a konkrét fizikai jelenlétére adott reakció a probléma, hanem az is, hogy ez átveszi a hatalmat az élete felett. Például póktól lehet annyira félni, hogy már a mániákus takarítás sem nyugtatja meg az arachnofóbiában szenvedőt, nem tud aludni, mert tart a pókok megjelenésétől. Félelem és szorongás között az a különbség, hogy az előbbinek van konkrét tárgya, a szorongásnak nincs. Ez nagyon ijesztő. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, hogy valaki elbújik egy ajtó mögé egy sötét szobában és megijeszti azt, aki belép. Nyilván ez nem jó játék. De a legijesztőbb az, ha odanéz az illető, és nincs ott senki. Gyakorlatilag ez a szorongás. Konkrét ok nélküli, de valódi, diffúz, rossz érzés. Például tegyük fel, üldöz egy medve. Normális esetben addig szaladok, amíg biztonságba nem kerülök. De egy szorongó ember akkor is szalad, ha nincs mögötte semmi. Nem tud mivel megküzdeni, nem tud mi elől elszaladni, mert nincs ott semmi, és mégis úgy érzi, menekülnie kell.

Egy ilyen terápia nemcsak a fóbia tárgyával való megbarátkozást jelenti, a fóbiák mélyén lévő okokat nem kell feltárni?

Nem mindig cél az, hogy „lelki mélyfúrásokat” végezzünk. Sokszor az is elég, hogy a terápia végére az illető megtanulja elviselni a fóbia tárgyának jelenlétét vagy annak lehetőségét. Ha az a célja, hogy képes legyen repülőre ülni, mert gyakran kell utaznia, de az élete egyébként rendben van, jól működik, akkor nem kell feltétlen kideríteni, mi történt vele gyerekkorában, amitől a fóbiája kialakult. Ami – képletesen szólva – el van ásva a tudatalattink mélyére, azt nem kell mindig felhozni. Sokszor elég szimbolikusan foglalkozni a dologgal. Nem az én esetem volt és zeneterápiában történt, de gyönyörű példa: mesteremnek, Kokas Klára zenepszichológusnak a páciense volt egy kisfiú, aki elvesztette a nagyapját, és ez a kisfiút mélyen megviselte. Nem tudott róla beszélni, viszont el tudta táncolni. Beethoven zenéjének hatására előjöttek belőle olyan élmények, amelyek nem közvetlenül a nagyapjával voltak kapcsolatosak, hanem egy idős fával, amelynek a leveleit letépi a szél, mert ez a természet törvénye. Szó sem esett a nagyapjáról. A tánc után mégis képes volt feldolgozni, hogy a természet törvényével nem lehet vitázni, azt el kell fogadni. Ez egy csodálatos példa arra, hogy nem kell feltétlen elmenni a probléma gyökeréig. Ha azt viszont mégis a felszínre hozzuk, akkor természetesen kötelező foglalkozni vele, nem lehet egyedül hagyni az illetőt ezzel a teherrel. Sok esetben pedig azért érdemes a dolognak utánamenni, mert megváltozhat a fóbia tárgya: amikor a pókoktól ugyan már nem fél az illető, de fél valami mástól, azaz egyszerűen csak tünetváltás következik be. A terapeuta feladata ezt felmérni, mire van szükség.

Mennyire lehet alkalmazkodni a terápiában az egyéni igényekhez egy konkrét szoftver lehetőségein belül?

Nemcsak kész szoftverek vannak, én is szoktam felvételeket készíteni egy erre alkalmas, 360 fokos kamerával. Például az egyik páciensem a tömegközlekedéstől félt, neki a metróban vettem fel anyagokat, így át tudta élni biztonságos körülmények között az utazás élményét. Egy másik kliensemnek galambfóbiája van, ami miatt nem tud gyalogosan közlekedni az utcán, sőt, vonattal sem, mert a pályaudvarok tele vannak galambokkal. Akkor például teleszórtam egy területet kiflimorzsával, és felvettem, ahogy a galambok felcsipegetik azokat. Persze, nem rögtön ezzel a filmmel kezdtük, eleinte csak kétdimenziós képeket nézegettünk, azután háromdimenziósokat, majd mozgó filmet. Ekkor következik az a lépcsőfok, hogy a galambok körbeveszik az illetőt a virtuális valóságban, legvégül pedig maga a valóság következik, azaz elmegyünk egy pályaudvarra. Ekkor is nagyon fontos a terapeuta jelenléte, csak ezután lehet – képletes értelemben – elengedni a páciens kezét.

Mi mindenre jó még a virtuális valóság a pszichológiában?

Például poszttraumás stressz betegség kezelésére, megjelenítve olyan helyeket, körülményeket, amelyek korábban pszichotraumát okoztak az illetőnek. Nem feltétlen az a cél, például egy katona esetében, hogy az illető újra képes legyen abban a környezetben működni, hanem a szenvedésnyomástól akarjuk megszabadítani. Depresszió kezelésében is lehet segédeszköz. Egy depresszióban szenvedő páciens világa teljesen beszűkült, sötét. Szoktam használni egy olyan programot, amelynek során az ember madárként repülhet végig egy fekete-fehér táj fölött, és ez bizonyos területeket érintve beszínesedik. Tehát az illető megélheti, ahogy a tér kitágul és megtelik élettel. Relaxációra is lehet alkalmazni a virtuális valóságot, például egy tengerparti vagy karácsonyi környezetet teremtve, ilyenkor illatanyagokat is használok az élmény valósághűbbé tételéhez. Minél több érzékszervet vonunk be, annál erősebb a hatás. Szociális fóbiák oldására is alkalmas, ha például valaki fél az emberektől, fél velük beszélgetni, vagy fél nagyobb csoport előtt előadást tartani. Például ez utóbbi helyzet kezelésére szintén van egy kiváló szoftver, amely azt is figyeli, hogy az illető hányszor teremtett vagy mennyi ideig tartott szemkontaktust előadás közben a hallgatósággal. És akkor nem beszéltem arról, hogy oktatóeszközként is érdemes alkalmazni. Orvostanhallgatók tanítása során szoktam egy Demencia nevű, izlandi programot használni. Ez azt mutatja meg, milyen egy idős, demens beteg élete, oly módon, hogy átélhetik az illető érzéseit, hallhatják a gondolatait. Mindig felmérem a hallgatók attitűdjét és empátiáját a módszer alkalmazása előtt és után is, egy kérdőív segítségével. Jóllehet csak ötperces felvételről van szó, a sajátként megélt élmény képes drámai és pozitív módon megváltoztatni a hallgatók demenciához, demens betegekhez való hozzáállását. Volt, aki elsírta magát, mondván, hogy most értette meg a nagyapját, és most jött rá, hogyan kellett volna beszélnie vele. Tehát tökéletes eszköz az érzékenyítésre is. Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy próbáltam hidat építeni az emberek között, az emberek és környezetük között: a virtuális valóság pontosan erre való.

 

Nyitókép: Andrea Piacquadio, Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

13 − tizenegy =

hirdetés