Saját magunk előtt is álarcban. A változtatás tükre. 10 perces gyakorlat
Újabb reggel, újabb nap, újabb lehetőség. Elindul a reggeli rutin, s a hagyomány szerint, ahogy azt mindig is tesszük: bele-belepillantunk a tükörbe. De hogyan tesszük mindezt? Lopva, némán, hogy észre se vegyünk magunkat, vagy mélyen, elmerengve, netán büszkén enyhe mosoly kíséretében, esetleg morcosan szomorogva?
Mit rejt ilyenkor a tükör? Pontosabban kit rejt? Mit jelent az, hogy én én vagyok ott, benne? Milyen a viszonyom azzal a személlyel, akivel bizony minden nap összefutok az efféle tükörhelyzetekben? Szimpatikus alaknak gondolom, akire egyszerűen jó ránézni, aki legyen akár fáradt, akár pihent, olyan jó, hogy van, és visszanéz rám? És mikor taszít ő engem? Mikor érzem azt, hogy látni se bírom; törjön össze inkább a világ összes tükre, de ne, most és ma ne, hagyjon inkább békén!
Mai közös gondolkodásunk erről a beszéd nélküli párbeszédről szól, amit nap nap után lefolytatunk, néha tudatosan, néha rejtve tudattalanul: ki az, aki visszanéz?
Hihetetlen belegondolni, hogy amióta kimondtad, akkor és ott, életedben először egy-néhány évesen: „de hisz ez én vagyok!”, azóta ő folyamatosan veled van és minden nap kísér. Olykor lopva a buszon vagy egy-egy kirakatban, néha a kedvesed szemében, máskor a tó vízében, de ha figyelmes vagy, észleled, ahogy ő is téged! Na de ki is ő? Mit jelent ő neked? A szemébe mersz nézni és elmondani, legalább neki, ami feszít, ami gyötör, ami megnevettet, ami mosolyt csal arcodra? Vagy már őelőtte is álarcban jelensz csak meg, becsapva, megtévesztve őt? Vagy, ahogy Francois de La Rochefoucauld írja:
„Annyira hozzászoktunk, hogy mások előtt álarcot öltsünk, hogy végül már saját magunk előtt is álarcban jelenünk meg.”
Összességében hogyan vagytok ti ketten egymással? Kedveled őt? Tudod szeretni? Igen, jól olvasod: szeretni! Tévedés ne essék, ugyanis ha szereted, attól még nem leszel egoista, nárcisztikus, individualista, önző figura! Elvégre ez egy ősi parancs: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” (Mk 12:31) Ha te nem kedveled magad, miből gondolod, hogy más majd kedvelni fog? Ha te unalmasnak, egyszerűnek véled önmagad, miért is talál majd valaki más érdekesnek, különlegesnek, akivel érdemes barátkozni, együtt dolgozni, vagy épp egy egész életet leélni? Miért is?
Egyszerű gyakorlatnak ismert, mégis sokan küzdenek vele. Tudsz-e, mersz-e 10 kerek percig a tükörbe nézni? A könnyített verzióban pusztán az arcodra fókuszálsz, a kicsit nehezebb esetben ruháid levetve egy egész alakos tükröt választasz majd. Sajnos sokan megrettennek ettől. De, ha mégis erőt veszel magadon, és odaállsz, lásd meg majd magad, mire kezdesz el figyelni: arra, ami nem szép, ami nem jó, amin meglátszik a kor előrehaladta, ami már nincs, vagy ami még nincs, ami már elmúlt, ami fáj, ami valahogy takargatni való? Vagy észreveszed azt is, ami csinos, ami tetszetős, ami mutatós, ami egyszerűen pont úgy jó, ahogy? Tudod-e ugyanis, hogy soha nem volt és soha nem lesz még egy ember, aki ugyanazt láthatja a tükörben, mint te magad!? Egyszeri és megismételhetetlen, páratlan kincs, itt és most.
És miért fontos mégis mindez? Mert a változás csak akkor kezdődhet el, ha beleegyezel, belenyugszol abba, amit épp látsz. Vagyis, ha megadod az engedélyt, hogy ez így is teljesen rendben van. Carl Rogers annak idején ezt így fogalmazta meg: „A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.”
Az elfogadás mögött ugyanis egy határozott felelősségvállalás áll. Nem keresem a kifogásokat, a mentségeket, a panaszokat és a magyarázatokat. Amint ez érdemben bekövetkezik, a változás nem egy hiú ábránd, vagy egy elérhetetlen délibáb, mint oly sokszor volt már, hanem egy jelenlevő erő lesz bennünk és körülöttünk, mert ez bizony lehetséges.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
