Mit kezdhetünk a régóta nyomasztó lelki terhekkel? Egy hatásos érzelmi felszabadító „gyakorlat”
Még a mindenkor szigorú jog is bevezette az elévülés fogalmát és lehetőségét. Meg kell nézni a megfelelő szabályzókat, s rögtön kiderül, egy-egy komoly Büntető Törvénykönyves (továbbiakban Btk.) tétel is el tud évülni. Ebből kiindulva: vajon a lélektani bűnök, melyek a Btk.-ban nincsenek benne, miért zárják kalodába sorsunk? Miért rágódunk a múlton? Miért így gyúrták össze lelkünk működését?
Mindenkinek megvan például a „kedvenc” mi lett volna, ha…? – gondolata, amivel újra és újra bántja magát, gyötrődik, ruminál, körbe-körbe forgatva a kést szívében, melyeket saját maszek horrormúzeumában gyárt le nap mint nap.
Ahogy Vajda János kérdez bennünket a megunhatatlan Elmult idő című versében:
„Lehet-e nem történtté, ami lett,
Betöltve mással az a jelenet…?
Muló idő, lehet-e mutatód
Előre-hátra igazítni, mondd?!”
A hónapok, az évek telnek, s mi mégis – valójában feldolgozatlanul – emésztjük magunkat, rágódunk újra és újra azokon a lélektani bűnökön, amiket ellenünk követtek el, vagy mi cselekedtünk vagy épp nem cselekedtünk a világ ellen. Ezáltal épp a saját múltunkban élünk, s az aktuális jelenben megint elkövetünk újabb hibákat, amiken majd később fogunk rágódni, és így tovább, és így tovább, míg végül eltelt az életünk. Nem megéljük, egyszerűen csak leéljük!
Közben az idő múlásával egyre több restancia, el nem végzett ügy, gyötrő lelki hátralék, befejezetlen feladat, megszegett és be nem tartott ígéret halmozódik fel, és mardos belülről sokunkat. Már egy 18 éves fiatal az érettségi után nem egyszer arról számol be, milyen hosszú a restanciáinak a listája, 20-30 év múlva pedig már szinte szabad levegőt sem kapunk, mert túl sok a teher a régmúlt idők vállalásaiból.
Valahogy nem volt sosem nullázási pont, mint az archaikus, antik időkben, amikor az uralkodó minden korábbi adósságot eltörölt. Nem, mi nem merjük ezt megtenni. Egy fegyveres rablás is elévült volna már, de lelkünk listáján még ott a tétel: mit nem csináltunk meg szeretett osztályfőnökünknek, vagy hogyan s miként okoztunk csalódást anyánknak vagy apánkban. Emlékszünk ballépésünkre, s így megbocsátást sem nyertünk még soha. Sőt, az is előfordulhat, ők már rég elfeledték, de mi még mindig cipeljünk gyötrő ígéretünk.
Előre kell bocsátanunk, ettől a gyakorlattól senki nem lesz boldog, de bűntudatos lelkiismeretünk némiképp mégis megkönnyebbülhet, mi pedig szabadabban lélegzünk majd.
Első lépés: írjuk össze az összes restanciánkat óvodás korunktól kezdve. Figyelem! Hosszú lista várható! Minden számít, ami ilyenkor eszünkbe jut: egy elcsent, de vissza nem adott szendvics, egy kölcsönkért bakelitlemez, vagy egy nagyobb tanulmány befejezetlensége stb.
Második lépés: egyesével, soronként haladva döntsünk az egyes tételek sorsáról. Elengedem, soha nem teszem már meg, kihúzom, mégis utána megyek, felhívom, felkeresem, megteszem, végigcsinálom, örökre kitörlöm, felmentem magam és így tovább. Tanulságos órák következnek, ha valaki belevág.
Záró gondolatként – motiváció gyanánt – egy rövidke zen történet:
Egyszer a tanítvány megkérdezte a Mestert:
– Sokat kell még várni arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak?
– Hát, ha várunk, akkor még sokat. – felelte a Mester.
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
