Body shaming, avagy a mérgező testszégyenítés
Body shaming, vagyis testszégyenítés. A kifejezés lassan ismertté válik, de – talán kijelenthető -, hogy még mindig nincs kellő érzékenységünk erre a káros jelenségre. Miért kell odafigyelnünk rá szülőként is, mit mondunk a gyerekeinknek akár a saját testükről, akár másokéról, és mit mutat meg a body shame a társadalmunkról? Azt, hogy még mindig a külső a fontos. Miért kell elkerülni? Mert bántás. Röviden ennyi.
Akár jó szándék is lehet a hátterében, ha megjegyezzük valakinek: felszedtél néhány kilót, vigyázz! Ha azonban végiggondoljuk, a megjegyzés csak bántó lehet, hiszen az illetőnek van szeme, látja maga is, amikor a tükörbe néz, érzi a ruháin a többletet, nem mi fogunk erre elsőként rávilágítani. Igazából felesleges bárkinek is szólni akár ezért.
A médiából, a plakátokról úgyis ömlik rá az ideális testkép, még egy gyerek is pontosan tisztában van azzal, ha a kinézete eltér a nagy átlagtól: ez önmagában nyomasztani fogja, felesleges még erre rápakolni, akár a jószándék által vezérelve is.
S persze, soha nem tudhatjuk, mi van a háttérben. Én például nem emlékszem igazán arra, hogy valaki bántót mondott volna bármikor a testemre, pedig biztosan megtörtént, csak el is felejtettem, annyira hétköznapi jelenség. Illetve alapvetően átlagos vagyok, több ugyan 3-5 kilóval az ideálisnál, de igényes az öltözködésemre, idővel megtaláltam azokat a szabásvonalakat, amelyek jól álltak. Néha odafigyeltem, néha motivált voltam valamiért, akkor lefogytam, de nem vagyok az a típus, aki egész életében futni akar és salátán élni. Néha ez volt a fontos, máskor pedig nem ez. És úgy a harmincas éveim végére ráeszméltem, hogy a vonzerő valóban nem abban van, ahogyan kinézek, hanem abban, ahogyan érzem magam. Bármilyen elcsépelt közhely is ez, ennyi időbe telt, míg megértettem. Ha boldog vagyok, öntudatos és energikus, akkor vonzó is. S ez nem a testemből jön, hanem arra hat ki. Persze, az is lehet, hogy a velem egykorú férfiak is mostanra jöttek rá ennek fontosságára, ezért is lettem vonzóbb a szemükben, nem tudom, de idővel kibékültünk, én és a testem. Viszont egy megjegyzés egyszer betalált: egy férfi ismerősöm azt mondta, évekkel egy terhességemet követően:
„iszonyúan nagy volt a hasad”.
Éreztette, hogy terhesség ide vagy oda, neki ez furcsán nagy volt. Nos, az a baba holtan született, így ez a mondat mindenfélét hozott magával bennem, bűntudatot, a kirekesztettség érzését, ami mindig rám tört egyébként is, hogy annyiféle nő, annyiféle körülmények között egészséges babát szült, csak én nem…
Pedig az illető nem akart megbántani, csak nem tudhatta, még a történésekkel tisztában lévén sem, hogy nekem miféle érzelmi múlt áll a hátam mögött. Érdemes ezt figyelembe venni, ha valaki más testére megjegyzést teszünk. Ezek a vélemények könnyen válnak amolyan hétköznapi bántásokká.
Sokan talán túlzásnak tartják, hogy újabban ezt a jelenséget is besoroljuk az erőszak fogalmába. Ezen lehet vitatkozni, meghatározás kérdése, mi az erőszak, de két ok áll ennek a hátterében: az egyik az, hogy szintén fájdalmat okozhat egy ilyen megjegyzés, ilyen értelemben lehet az erőszak egy formája, amikor szándékos.
A másik pedig az, hogy a – valódibbnak tartott – fizikai erőszak előszobája. Mint az, hogyha egy kislánynak el kell viselnie azokat a puszikat is a rokonoktól, amelyekből a szíve szerint nem kérne, azzal megtanítjuk neki, hogy a teste nem az övé, nem ő dönt róla. Ennek a későbbiekben következményei lesznek ránézve. Ugyanígy, ha normális egymás testét bántani szavakkal és normális ezt elviselni, akkor onnan csak egy lépés a fizikai kontaktus is, amikor valaki nem tartja tiszteletben a másik testét, arra vonatkozó döntéseit, intim szféráját. Ha a testszégyenítés nem erőszak, akkor az előszobája.
Ha ennyit eszel, kövér leszel
– Három forrása lehet egy gyerek életében a testszégyenítésnek, egyrészt a saját szülei, családtagjai, másrészt a többi gyerek, harmadrészt a média – hívja fel a figyelmet Pál Mónika pszichológus.
– A szülők esetében ez az érzelmi bántalmazás formája, és nem ritka, hogy családtagok vagy rokonok megszólják a gyereket, jaj, de kövér vagy, fogynod kéne. Sokszor mások előtt is megszégyenítik, a gúnyos megjegyzések már óvodás kortól elkezdődhetnek, és különösen pusztító, ha valakit otthon és a kortársak körében is érnek ilyenek. Felnőttként is nehéz ezt leküzdeni, de gyerekként lehetetlen. Hosszú távon belsővé válik a vélemény, ami hat az önbizalmára, önértékelésére, az önérvényesítő képességére, evészavarokat okozhat, depressziót, szorongásokat, testképzavart és egyéb mentális betegségeket. Hosszan lehetne sorolni a következményeket, beleértve az öngyilkosságot is.
A támogató szülői háttér ellensúlyozhatja valamennyire azt, ami a médiából vagy a gyerekközösségből érkezik, de ahhoz hitelesnek kell lennie, márpedig ez nagyon nehéz. Ugyanakkor támogatásra, a kortárs bántalmazás elutasítására mindenképp szükség van. Lassan köztudatba kerülő összefüggés, hogy azok a gyerekek lesznek a közösség áldozatai, akiket otthon is bántalmaznak ilyen vagy olyan módon. Ugyanakkor nem könnyű elkerülni a nevelésben is ezeket a mondatokat: ha ennyi édességet eszel, kövér leszel. Ezzel egyrészt a gyereket is bánthatjuk, másrészt szépen megágyazunk a benne születő előítéleteknek.
– Szülőként inkább példát kell mutatnunk, és a mi felelősségünk, mennyi édességet eszik, nem az övé, ezt ne felejtsük el – teszi hozzá a pszichológus. – Persze, egy-két ilyen mondat még nem testszégyenítés, az érzelmi bántalmazás valójában egy rendszeres, verbális erőszak, aminek révén a gyerek azt éli meg, hogy ő elfogadhatatlan, nem szerethető önmagában, csak ha ilyen vagy olyan. Ennek általában csak egy része a testszégyenítés.
Ha tehát a nevelésben szükséges, inkább hozzunk fel érveket az egészségtelen életmód következményeire rávilágítva – például a cukorbetegség elég plasztikusan elmagyarázható egy gyereknek és gyakran van is a környezetében olyan, idősebb rokon, aki már nem ehet a családi ebéden a süteményből. A szakember szerint a gyereknevelésben általánosságban is javasolt, hogy kerüljük az erős minősítő jelzőket, a megbélyegző kifejezéseket. A gyerekkor egy érzékeny időszak, és ezek sokkal erősebb hatással bírnak, beépülve az ember személyiségébe.
– A média hatása pedig álszent, hiába a sok cikk arról a női magazinokban, hogy fogadd el a testedet, amikor lapozol egyet és ott a plasztikai sebészet reklámja – világít rá a már-már nevetséges kettőségre Pál Mónika. – A probléma az alapvető hozzáállásunkkal van az egész társadalomban, hogy arról csámcsogunk, a hírességek hogyan fogytak le, hogyan híztak meg, így normálisnak tartjuk a kolléganőre tett megjegyzéseket is.
Mindez azért is káros, mert előítéleteket takar, gondoljuk csak egy állásinterjúra. Aki kövér, az biztos lusta, magányos, rossz a párkapcsolata. Hovatovább, macskái vannak. A testszégyenítés ráadásul sokszor eszköz is, például akár egy szakmai vitában is lehet az a pont, amikor a másiknak nincs több érve és előveszi ezt a kártyát. Ez persze a személyeskedés keretében bármilyen körülménnyel, tényezővel előfordulhat, ami az illetőt jellemzi, a probléma itt is megint a mélyreható bántás.
Ha pedig valaki segíteni akar valakinek, akkor az önelfogadást kell támogatnia. Amin nem tud változtatni, azzal együtt kell élnie, ha pedig változtatni tud, akkor is lehetnek – a fizikai betegségek mellett – olyan érzelmi okai az állapotának, amelyek ezt megnehezítik.
– Gyakran idézem Carl Rogerst ilyenkor: a különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni. Ez így van, tartsuk szem előtt – összegzi véleményét Pál Mónika. – Természetesen nagyon sok lelki eredetű összetevője van a hízásnak vagy a fogyásnak, és ezek részben okai az állapotnak, részben a következményei, amelyek azután okká válnak, megnehezítve a változást. Például az, aki túlsúlyos, sokszor evészavarral küzd, továbbá eleve máshogyan étkezik, nyilvánosan sem enni, sem edzeni nem mer, mindez befolyásolja a súlyát. Ha sokat piszkálták, akkor bizalmatlanabb, félénkebb az emberekkel szemben, emiatt nehézségei vannak az ismerkedéssel, illetve párkapcsolati problémái lehetnek, mert túlságosan fél, hogy el fogják hagyni, így bántalmazást is elszenvedhet. Ha magányos vagy boldogtalan, kudarcai vannak, még többet ehet. Tehát a lényeg az, hogyha valakit megszégyenítünk, az biztosan kontraproduktív, attól nem fog lefogyni.
Persze, ne felejtsük el a férfiakat sem, akiknek szintén nem kevés problémáik vannak abból, ha túl alacsonyak, túl vékonyak vagy éppen túlsúlyosak. Egyszerűen el kellene fogadnunk, hogy sokfélék vagyunk.
A külső számít
– A jelenségnek evolúciós okai is vannak, ösztönösen elutasítóak vagyunk azzal, aki eltér az átlagtól – így Harsányi Kata, pszichológus. – Az ember ösztönösen szeretne tartozni egy csoporthoz és egy csoport ösztönösen elutasítja a normától eltérőeket. Ugyanis a hasonlóság, ismerősség érzése nyújtja a biztonság és védettség illúzióját. Mindez nem tudatosul bennünk, de a reakcióinkra, viselkedésünkre hatással van. Habár felnőttként tudjuk mit nem illik kimondani, egy gyereknél még nincs meg ez a fék, sokkal ösztönösebben, gátolatlanul reagál.
Az pedig, mi a norma, mindig eltért a történelem során, sokáig például a teltebb leány és a megtermett legény hozott magával pozitív képzeteket. Valójában elég gyorsan is tud változni a társadalom elvárása, ezért is lehetetlen megfelelni, mindig lesznek a kívánatostól eltérők. S egyes közösségekben is lehet más a norma: nemcsak az lehet elvárás, hogy mindenki legyen fitt és sportos, csinos és jól öltözött, lehet a lázadás is kötelező, amikor a konszolidált külső jelenti azt, hogy kívül vagy a körön.
– A holdudvar-hatás veszélyes, amikor azt gondoljuk, hogy aki szép, az biztos kedves és jóindulatú, aki duci, az pedig igénytelen. Egyértelműen bizonyítják a kutatások, hogy az Egyesült Államokban nagyobb eséllyel jutnak vezető pozícióba a magasabb férfiak. Sablonokban gondolkodunk, nyitottabbnak kellene lennünk, Szülőként pedig arra figyelni, hogy ne társítsunk a külső jegyekhez belső tulajdonságokat. A társadalom szintjén ugyanis ez az egész azért nagyon visszatetsző, mert azt mutatja rólunk, hogy erősen a külsőségekre támaszkodunk és azok irányítanak minket. Hiába szajkózzuk az ellenkezőjét, a külső számít. Pedig egy könyvet sem a borítója alapján ítélünk meg.
Ha viszont kifelé irányul a figyelmünk, és folyamatosan elvárásokat támasztunk egymással szemben, amelyeknek meg kell felelni, akkor nehéz önazonosnak lenni, mert mindenki álarcokkal próbál egymáshoz kapcsolódni. Hitelesen azonban csak teljes valónkkal tudunk kapcsolódni, hiszen azt szeretnénk, ha egészében elfogadna minket a másik ember. De ha én sem fogadom el magam, akkor nem is mutatom meg. Hiteltelenek a kapcsolataim és nem vagyok önazonos. Pedig ezek jelentik a lelki egyensúly alapját. A helyzetet fokozza a közösségi média, amiben mindenki egy megszűrt énképet közvetít.
A pszichológus kifejezetten úgy látja, hogy a testszégyenítés bántalmazásnak minősül, ugyanis határokat lép át. Ha valaki jogot formál arra, hogy nyíltan megszégyenítsen vagy megítéljen valakit az adottságai alapján, az határszegés.
– Ha nem tartjuk tiszteletben a másik határait, az agresszív „támadás”. Ahhoz sincs joga, hogy kínos helyzetbe hozza a másikat, megszégyenítse, megalázza. Ráadásul ez a nyíltság, hogy ezt a másiknak el kell tűrnie, felerősíti a hatást – szögezi le Harsányi Kata. – Bármi is van annak a hátterében, hogy a másik túlsúlyos vagy éppen vékony, nem a mi dolgunk, nem kell, hogy közbe szóljunk.
A pedagógusok sem kivételek?
– Egyetértek abban, hogy ez az bántalmazás egy formája – így Csaba Eszter pszichológus. – Kevésbé vagyunk rá érzékenyek, mert gyakori és általános, de az. Sőt, azt is gondolom, az elhízottakat hasonló mértékben sújtja előítélet és diszkrimináció, mint az etnikai csoportokat. Például egy vizsgálat szerint az orvosok kevesebb időt töltenek az elhízott páciensekkel a rendelőben, mint az átlagos súlyú emberekkel, kevesebb figyelmet szentelnek nekik, illetve negatív megjegyzéseket tesznek a testükre. Hasonló eredményekre jutottak lakásbérlők és örökbefogadó szülők esetében is. Stigmatizáció zajlik, az elhízott emberekhez negatív tulajdonságokat tulajdonítunk, többek között kevésbé tartjuk őket kompetensnek számos területen.
Arra hívja fel a figyelmet Csaba Eszter, hogy az utóbbi évtizedekben egyértelműen megnőtt a túlsúllyal küzdők aránya a világon. Vajon ennyit nőtt az akaratgyengék és lusták száma, netán csökkent az intelligencia-szintünk vagy kompetenciánk? Nem valószínű. Ellenben egyre több olyan munkakör van, amit ülve folytatunk, az egész életmódunk megváltozott és sokkal könnyebben hozzáférünk a nagy energiatartalmú ételekhez. Nagy tévút, ha mindezt az egyéni akaraterőre akarjuk ráhúzni.
Nyilvánvaló összefüggés, de mégis érdemes rávilágítani: a pszichológus tapasztalata szerint minél nagyobb szerepe van egy család életében a médiának, annál erőteljesebb annak testképre gyakorolt hatása a gyerek számára, annál inkább belsővé teszi ezeket az elvárásokat.
– Nagyon fontos leszögezni, hogy a gyerekközösségben zajló események a felnőttek felelőssége alá tartoznak – mondja a pszichológus. – Ezért nem értek egyet azzal, amikor elsősorban az áldozat személyiségére, szerepére tesszük a hangsúlyt a bántalmazásos helyzetben. Természetesen lehet támogatni az áldozattá válót, de leginkább azt vizsgáljuk, mit tehet a pedagógus, az iskola, a környezet. A család szerepe pedig az, hogy tevékenyen igyekezzen kiállni a gyerek mellett, mert ha nem is sikerül rögtön változtatni, a próbálkozásnak is nagy jelentősége van a fejlődő személyiségére nézve. Másrészt arra is figyelni kell, hogy azt a mintát követik, ahogyan mi bánunk egymással, felnőttként. Az elsődleges szempont az kell, hogy legyen: ne árts!
Nyitókép: Solene Gl
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.