Megbocsátás. Kit mire jogosít fel?
Voltak korok, mikor megbocsátani nem volt menő. A jogos (!) bosszú, a nemes (!) bosszú, az igen! Az volt a közvélekedés szerinti helyes viselkedés, ha az ember megtorolta vélt vagy valós sérelmét. Nem volt férfi, aki nem rántott kardot, pisztolyt, buzogányt egy sértésre. Természetesen a nőknek is megvolt a maguk eszközkészlete a saját berkeikben. Ma nem így van,
ma a megbocsátás a menő.
Jó is az, jót tesz az egészségnek, ez kétségtelen. Azonban amivel ember vissza tud élni, azzal vissza is él – ha hagyjuk! Ezért nem árt tisztázni, kinek szól, és kit mire jogosít fel a megbocsátás. Még mielőtt ebből is fegyvert kovácsolnak, hol a vétkesek, hol a megbocsátók.
Nézzük először,
mire jogosítja fel a megbocsátás a megbocsátót?
Ha megbocsátasz valakinek egy tettet, jogodban áll nem hordozni az emlék fájdalmát, újra megbízni a vétkesben, bízni másokban, nem pazarolni energiát a bosszúra, nem továbbadni a sérült kapcsolati mintát egy harmadik félnek, jól aludni, jól enni stb.
Jogodban áll továbbá eltávolítani a vétkest az életedből (különösen, ha fennáll a „bűnismétlés” lehetősége), már az első jelnél, vagy akár előtte határozottan elutasítani a vétek tárgyát, pl. egy számodra káros viselkedést, feltételeket szabni a további bizalmat illetően, levonni a tanulságot és alkalmazni a továbbiakban.
Mire jogosítja fel a megbocsátás a vétkes felet?
Ha megbocsátották egy vétkedet, jogodban áll nem tartani a megbocsátó fél bosszújától. Kábé ennyi. Minden más a „nincs hozzá jogod” kategóriába esik, lássuk csak!
Attól, hogy bocsánatot kértél (akár komolyan gondoltad, akár nem), nem követelheted a megbocsátást. Ez a „nulladik pont”. A megbocsátó (vagy meg nem bocsátó) félen, a sértetten múlik a megbocsátás, nem rajtad. Ha nem bocsát meg, akkor ezzel kell együtt élned, viselned a tetted következményeit.
Mire nem jogosít még fel az elnyert bocsánat? Nem jogosít fel arra, hogy követeléssel lépj fel (maradhass jelen az életében, folytathasd, amit eddig műveltél, újra elkövesd azt, ami most megbocsátás tárgyát képezi), felemlegess egy másik történetet, amikor te bocsátottál meg, hülyének nézd a megbocsátót – mert jó eséllyel nem az, és nem építhetsz arra, hogy egy következő alkalommal nem fog másképp dönteni.
S végül, a megbocsátónak is vannak korlátai. Attól, hogy megbocsátottál, nem kerültél felsőbbrendű pozícióba. Nem használhatod követelőzésre a megbocsátásodat egy másik felületen a vétkessel szemben. Ha erről van szó, az nem megbocsátás, hanem üzlet. Lehet persze alkudozni is, de akkor intézzétek tisztán, nyíltan, őszintén.
A megbocsátás lényegében a megbocsátó belső lelki ügye. Ha így kezeled, lelki kincs. Ha üzletet csinálsz belőle, netán harci fegyvert egy következő konfliktus esetére, akkor nullára írtad magadban az értékét.
Lehet, hogy rövid távon így éri meg jobban. És lehet, hogy nem a rövidtávú gondolkodás a legjobb.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
