Hogy vagy? A lelki jóllétünkre éppúgy figyelnünk kell, mint a testi működésünkre
Október 10. a lelki egészség világnapja.
Az Egészségügyi Világszervezet Egészségügyi Chartája szerint
az egészség teljes fizikai, lelki, társadalmi, sőt spirituális jóllétet jelent, és nem pusztán a betegség vagy az egészségkárosodás hiányát. A lelki egészség – a teljes egészség részeként – képessé teszi az embert arra, hogy sikeresen irányítsa az életét. Limpár Imre cikke a lelki egészségről.
***
Ha nem tudományosan akarnánk definiálni a saját lelki egészségünket, hogyan tennénk? Milyen hétköznapi szavakkal írnánk le, amikor jól vagyunk a bőrünkben?
Elvégre lelki egészség az is, ha van kedvünk felkelni, és tettre készen nekivágni egy újabb munkanapnak. De annak is igaza van, aki a heti mosolyindexét számolja, mennyire volt jókedvű, mennyit is örült egy-egy napon, héten, vagy épp félévben. Mások Freud klasszikussá vált gondolatára hivatkozhatnak: „A lelki egészség nem más, mint képesség a munkára és képesség a szeretetre.”
Akárhogy is, a lelki egészséggel foglalkozni éppolyan normális és természetes, mint egy náthára C-vitamint bevenni. Ennek ellenére sokaknak még ma sem teljesen elfogadott, hogy a saját mentálhigiénéjükre, vagyis lelki jóllétükre éppúgy figyelniük kell, mint más testi működésükre vagy épp hétköznapi szokásaikra.
Megszokott, ha fodrászhoz megyünk időnként, normális, ha lomtalanítunk évente egyszer a lakásban, és természetes, ha a kocsink bizonyos kilométer megtétele után olajcserére kényszerül és az akkut is cserélni kell.
Ellenben nem megszokott, hogy időnként a lelki szépségre is figyeljünk, nem feltétlenül engedjük meg azt sem, hogy lelki szemetünket kitegyük magunkból évente legalább egyszer-kétszer, sőt, mintha az sem lenne szokványos, hogy lelki elemeinket cseréljük, vagy minimum feltöltsük időnként.
A lélek másodlagos, csak mert nem látszik? De ettől még ugyanúgy porosodik, kopik a hogylétünk is. Vagy legyünk megengedőek: porosodhat és kophat. A veszély mindenesetre adott.
Ha egy megfázás szabályszerű a téli hónapokban, ha az influenzának van szezonja, akkor miért olyan ördögtől való, ha időnként rosszkedvűek vagyunk? A rosszkedv még nem egyenlő a depresszióval. Az egy komplex és komoly tünetegyüttes, csak óvatosan a címkék erejével. Ez olyan, mintha egy mandulagyulladásra minden alkalommal azt mondanám, gégerákom van.
Tegyünk végre rendet az életünkben, mi szabályszerű, mi szokványos és mi nem.
Nyilvánvaló a skála másik vége is igaz, ha valaki folyton torokgyulladással küzd hétről hétre, hónapról hónapra, akkor azzal éppúgy komolyabban foglalkoznunk kell, mintha már évek óta csak morogva, konstans melankolikus attitűddel éldegélne. Mert ez már mintázat, ez már trend, s az ilyen gyakoriságok rámutathatnak egy mélyebb összefüggésre önmagunkkal és életvitelünkkel kapcsolatban.
Az is teljesen bevett, hogy baj esetén orvoshoz menjünk. Egyénfüggő, kinél-kinél mi ez a kritikus pont. Van, aki a lázhoz köti, más a fájdalom mértékéhez, de akad olyan is, akit a felesége, az anyja, vagy az anyósa küldd el végre az orvoshoz. Az azonban már egyáltalán nem közkeletű, hogy lelki bajaim esetén felkeressek valakit. Elvégre én nem vagyok elmebeteg, hülye, idióta stb., igaz? Sokan gondolják így.
Az az érdekes, hogy a régi időkben volt kihez menni és mentek is az emberek: a falu öreg bölcséhez, a paphoz vagy lelkészhez, egy bölcs szellemi vezetőhöz, aki sokat látott már. Ma azonban kiben bízunk meg annyira, ha elakadtunk, fel is keressük. Magunkra lettünk hagyva? Vagy mi hagytuk el magunkat?
Az persze mindenki saját, személyes dolga, egyedül küzdi, küszködi-e végig a lelki fájdalmait, vagy lép. Arról azonban szóljunk még, miért más beszélgetni egy professzionális segítővel, mint anyuval, apuval, nagymamival, baráttal, feleséggel, szobatárssal vagy épp kollégával?
A válasz annyira egyszerű, hogy épp emiatt alig látjuk. Egy-egy ilyen beszélgetés során ugyanis mindketten rád figyelünk. Te is, én is csakis rád; nem így egy normál beszélgetésben. Ez a nagy titok, már ha titoknak kell neveznünk. Ráadásul nem ismerjük egymást, így ha látok a sorok között egy-egy rejtett összefüggést a mondataidban, akkor azt bizony vissza is merem jelezni, s nem kell attól félnünk, hogy ez a következő családi ebédnél vagy baráti sörözésnél, hogyan köszön vissza és nem tesz-e kiszolgáltatottá a többiek előtt. Ez a második titok. Sokan félünk ugyanis a bírálattól, hogy elveszítjük szeretett személyeinket, hogy kitaszítottá leszünk, ha rosszat teszünk, épp ezért egy-egy kockázatos visszajelzést sokan nem vállalnak már be.
Akad persze olyan karakter is, aki pusztán a beszélgetés és a tekintet miatt jár segítőhöz. Igen, jól olvastad: tekintet miatt. Miért? Képzeljük csak el, mekkora lelki feltöltő ereje van, ha valaki figyel ránk, attól függetlenül, mit mondunk vagy teszünk.
Végezetül – lelki egészségünkkel kapcsolatban – egy kérdést merjünk még feltenni: „Hogy vagyok?” Ez az egyik leggyakoribb kérdés, aminek a súlyát már alig halljuk meg.
Este az ágyban, mikor minden kicsit csendesebb, vállaljam az igazi választ! „Hogy vagyok?” Mi fáj, mi nehéz, mi jó, mi örömteli, mi nyomja a lelkemet, kire haragszom és a legfontosabb: min kell változtatnom? Illetve semmit sem kell, csak érdemes.
Nyitókép: renategranade0/Pixabay
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
