„A józan ész és a tudás az egyetlen mentsvár az érzelmi bántalmazással szemben.” Szabadságkönyv: Most. Túlélő leszel, nem áldozat. Interjú Tisza Katával

Érzelmi manipuláció, függőségben tartás, kontrollgyakorlás, megalázás, anyagi vagy szexuális zsarolás… A lelki és verbális erőszak olyan, bántalmazó kapcsolatokban megjelenő formái, amelyből tipikusan nem tudsz kiszállni. Mégis, abban az országban, ahol sokan még mindig hisznek a pofonok jótékony hatásában, az erőszak e finomabbnak gondolt megnyilvánulásaira már fel sem kapjuk a fejünket. Hogyan lehet akkor kimenekülni egy bántalmazó párkapcsolatból? 

2019. novemberében jelent meg Tisza Kata Most. Túlélő leszel, nem áldozat c. könyve. Ennek kapcsán beszélgettünk.

 
Ma reggel, amikor a villamosra vártam, szembe jött velem a könyved – egy huszonéves lány kezében pillantottam meg. Pár napja pedig egy óriásplakátra csodálkoztam rá a Nyugati téri metrólejáróban, a portréfotód és Most köteted látható rajta. Milyen érzés megpillantani magad a város egyik legforgalmasabb pontján egy ekkora plakáton?

Teljesen megszokni sosem lehet. Nyilván irreális dolog, hogy hatalmas plakátra vagy kifeszítve, de ellentétben a fiatal éveimmel, amikor abszolút nem tudtam ezt kezelni, ma már tényszerűen fogom fel: ez egy hirdetőfelület, amire azért van szükség, hogy a könyvemben található információk minél több emberhez eljussanak. Hisz a „téma” rengeteg embert érint, számukra a Most életmentő lehet. Egy olvasó jóvoltából jöttek létre a plakátok egyébként. Mindent bevetett annak érdekében, hogy minél több emberhez eljusson a könyv üzenete. Ebben a gesztusban is benne van az összefogás ereje; közösséget alkotunk.

A népszerűséget korán megízlelhetted. Mennyiben hat másként rád, mint amikor huszonéves voltál?

Nem voltam rá felkészülve, nem tudtam kezelni, védtelen voltam. Nagyon meg akartam felelni. Ha hívtak, azt hittem, illik igent mondani. Sokszor utólag jöttem rá, hogy sokakat nem is érdekelt, amit képviselek, a jelenséget használták fel. Tulajdonképpen a saját sztereotípiám kelt életre – nem jelenítődhettem meg én magam, mint élő, hús-vér ember. Rendszerszintű bántalmazás ez is egyébként, ugyanaz, amit egyéni szinten is tapasztalunk: hogy nem te számítasz, hanem amit belőled meg akarnak formálni. Rendszerszintű bántalmazás az ember kizsigerelése, identitásának a megsemmisítése. Akkor ezzel nem voltam tisztában. Sokként ért a felismerés. Nem tudtam, hogy bizonyos üzenetek nem butíthatók le rádióműsorok, tévéműsorok szintjére. Rádióba, tévébe ma már ezért nem is megyek be, könnyed hangú magazinoknak sem mondok igent, pedig a könyvnek reklám lenne. Nekem nem a reklám a fontos, hanem az, hogy az életmentő információ menjen át, nem pedig egy torz, felületes kép.

Az első könyved, a Pesti kínálat egy traumatikus élmény nyomán született 2005-ben. Megtámadtak az utcán kora este, munkából hazamenet. Kórházba kerültél, ott kezdted el írni. A Most az első komoly szakmai műved, amit a pszichológiai doktori tanulmányaidat követően, életútkutatóként és hivatásos segítőként jegyzel, de benne van az egyéni krízislenyomat, fájdalomnyomásra született ez is… 2017-ben kértem tőled az asszociációs interjút, az Akik nem sírnak rendesen c. köteted kapcsán. Akkor még sokak számára nem volt nyilvánvaló, hogy ez a könyved is egy nehéz időszakod lenyomata…

Az élethelyzeti krízisnek ekkoriban előszelei voltak, még házasságban éltem, de már kitörtek belőlem ezek a szövegek. A Mostban már felvállaltam. Az ötszáz oldal nem az én életemről szól, komolyan megágyazott szakmai keretrendszerben vállalom fel, hogy érzelmileg közel áll hozzám a téma. Az érzelmi bántalmazás olyan társadalmi jelenség, ami súlyos károkat okoz és komoly megoldás után kiált. Bárki, aki olvassa a könyvet, önmagát beazonosíthatja valamilyen módon a szövegbe, és kap egy fejlődési ívet, amire rácsatlakozhat.

Erős hatású könyv. Ahogy ismerősöm fogalmazott: beszippant, de az ember alig várja, hogy kikeveredjen belőle…

Nem lep meg. A könyvnek hét fejezete van, nem véletlenül. A feldolgozási folyamat ívét követi, vannak stációi, nem lehet megúszni. Egy rózsaszín, limonádé könyv nem végzi el a munkát, a terápiás szöveg olyan, mint egy jó edzés, megdolgoztat, megizzaszt, kimerít. Az első fejezet bevezetője után a második fejezetben ábrázolom magát a bántalmazást. Ez a jelenség eléggé el van hallgatva a mainstream pszichológiában. Aki a második fejezeten átverekszi magát, onnantól felfelé építkezhet, onnantól elkezdtem tágítani a keretet, társadalmi kontextust, megküzdési stratégiákat vázoltam fel. Az volt a célom, hogy ne csak bevigyem az embert a sűrűjébe, hanem – ha már bevittem – ki is vezessem belőle. Mindenki annál a résznél teszi le a könyvet, ahol leginkább megdolgozza az anyag. Mindenki máshol tart az önreflexiós folyamatban; lehet, hogy az olvasó csak fél év múlva tudja folytatni a szabadság fejezetet, mert egyelőre annyira távoli számára, hogy nem tudja befogadni…

(A Most fejezetei: Bevezetés a megküzdésbe, Az érzelmi bántalmazás természetrajza, A bántalmazásnak kedvező társadalmi kontextus, Az egyenrangúság hangja, A szabad identitás felé, Válás mint társadalmi stigma, Élet az elválás után, rehabilitáció. A szerk.)

Ennek a könyvnek súlya van, szó szerint is. Kik voltak melletted az alkotási folyamatban?

Az elejétől a végéig én raktam össze egy nyár alatt. Három millió karakternyi anyagom volt a gépemben. Tudtam, honnan hová akarom eljuttatni. A kéziratot átküldtem Illés Andreának, a Scolar Kiadó főszerkesztőjének, ő egy hónapon keresztül gyomlálta, redukálta a szöveget. Az volt a cél, hogy egy millió karakternél ne legyen hosszabb. Sok részt töröltem magam is. Így is nagyon vaskos a kötet (504 oldalas, a szerk.). Az utolsó körben Rácz József olvasta át, ő az ELTE pszichológia doktori iskolában a témavezetőm. Fantasztikus szakember. Átnézte szakmailag, alapvetően jóváhagyta, nem változtatott rajta. Néhány helyen kérdéseket tett fel, azokat megvitattuk. A munka ezen része nagy izgalom volt számomra, hisz most először mutatkozom be szakemberként. A terület számomra leghitelesebb szaktekintélyét választottam, mert úgy gondoltam, ha rajta átmegy, akkor szakmailag valóban helytálló a tartalom. Ezután ment a nyomdába, vagyis nagy utómunka nem volt vele. A kötet hármas identitásból született: tíz évnyi életútkutatói háttér van benne, a gyakorlati segítő praxisom tapasztalatai és a saját élmény. Persze, a korábbi munkáimból ismert irodalomterápiás hang se hallgatott el benne, hiszen a kognitív síkon hatást kifejtő szakszöveg érzelmi feldolgozását a fiktív szövegek támogatják.

A Most a hetedik könyved, nagyon jó a fogadtatása, gyorsan sikerlistás lett. Milyen visszajelzéseket kapsz a szakmabeliektől?

Sokan megkeresnek. Elmarasztalást nem kaptam vagy kritikát. Az egyetlen negatívum, amit hallottam, hogy fél tőle, nem akarja látni. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy talán megérett a változásra ez a közeg. Számos terapeuta is jár hozzám. Nem tudják eldönteni, hogy a saját életükben mi zajlik, kérik, hogy segítsek azonosítani a bántalmazást, mert el vannak veszve. Az is gyakori, hogy nem tudják megfelelően kezelni az érzelmileg bántalmazott ügyfeleket, szakmai szupervízióra van szükségük. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy abban a miliőben, amiben létrejött ez a könyv, a hallgatás és az ignorálás elfogadottabb reakció, mint a konfrontáció.

Kijelenthető ezek tükrében, hogy korszakalkotó művet alkottál?

Nem szeretem, ha szuperlatívuszokban reagálnak. Védem a realitásérzékemet. Ha valami nagyon jó, onnan nagyot lehet zuhanni, velem ez már megtörtént. Bármikor ledobhatja valaki az atombombát, betámadhat irigységből, rosszindulatból, ellenérdekből, mittudomén miből… Próbáltam belenyúlni egy olyan témába, ami nagy probléma, aminek helye van a palettán.

Ki vagy téve valamiféle fenyegetettségnek?

Nem egy halálos fenyegetést kapok rendszeresen. Ha súlyosan bántalmazott nőt támogatsz, megpróbálod kimenekíteni a rémálomból, te leszel a bűnelkövető szemében az elsődleges bűnbak, akinek miattad ment tönkre az élete. Projekciós felület vagyok…

Nagyon kevés ismert és/vagy népszerű hivatásos segítőt ismerek, aki képes ennyire kitárulkozni. A többség kifejezetten kerüli ezt, mondván, megakaszthatja a segítő folyamatot, elbizonytalaníthatja az ügyfeleket…

Paradigmaváltást képviselek ebben. Nem tudok ezekkel a gondolatokkal azonosulni. Nekem soha nem segített vagy nem tűnt hitelesebbnek egy segítő a karosszékében hátradőlve, ha szenvtelenül megkérdezte, mi van velem, majd erre adott egy steril reakciót. Szeretem látni, hogy a másik oldalon is egy ember van. Szeretem látni, hogy emberként tud kapcsolódni a drámámhoz, mert ez nyit meg. Kicsit olyan ez, mint a felépülő szerhasználóknál az a csoportvezető, aki valaha maga is függő volt. Ez olyan extra erő, amitől hitelessé, inspirálóvá válik. Látod, hogy életben van, végigcsinálta, kijött belőle. Valahogy ezt a hidat próbáltam megteremteni a segítő mint makulátlan egyed és a szenvedő ember között. A partnerség híve vagyok. A partnerség szimmetriát jelent. Igen, én is behozom saját magamat, nyilván csak annyira, amennyire ez az ügyfél érdekét szolgálja, amennyi ahhoz kell, hogy ember az emberhez kapcsolódjon. Nem szeretek rejtőzködni, nem hiteles számomra ez a szerep. Azok találnak meg, akiknek ez szintén fontos.

Sokan követik a bejegyzéseidet a Facebookon, én is szívesen olvaslak. Nem finomkodsz. Volt egy-két posztod korábban, amikre felszisszentem: „ezt ne, ezért támadni fognak.” Szenvedélyes vagy, de feltételezem, nem ösztönszerűen alkotsz véleményt.

Minden egyes sort végiggondolok. Stabilan megvannak a határaim, azokat védem. El kell fogadnunk ugyanakkor, hogy ezek a határok mindenkinél máshol vannak. Ösztönből nem vetek oda semmit, minden abszolút a realitásban fogan, mert valamiért fontosnak tartom, mert üzenete van, amit tudok indokolni és fel tudom vállalni. Az egy másik dolog, hogy ettől lehetek támadható, ez így is van, de ez leginkább a társadalmi-politikai vetületekre igaz. A közöny vagy a hallgatás számomra nem más, mint az erőszakkal való összekacsintás. Erre a munkára, amit végzek, azért is szükség van, mert ha már a helyzet olyan, amilyen, full impotens államaparátussal, valamiféle kapaszkodót kell nyújtanunk egymásnak közösségen belül. Ezt a fajta munkát az összes, elkövetői oldalon érintett ki akarná nyírni. Vegyünk egy példát: állami szinten betiltották például az egyenlőtlenségekre rávilágító gender képzést, nem véletlenül. Amit én csinálok, az explicit módon életveszélyes meló, úgy egyéni, mint társadalmi szinten.

Túl vagy egy váláson. Erős vagy. Vagy megkeményedtél? Nem tudom, melyik a helytállóbb…

Egy szar helyzetből kihoztam a lehető legjobbat. Regenerálódó alkat vagyok, sok belső erőtartalékom van, mintha ki lennék bélelve belülről. Mintha nagyon sok lámpám lenne, s amikor végképp fagy van, még mindig van mit felgyújtanom. Minden halálból sikerült visszahoznom magamat belülről, ez segít abban, hogy ezt a folyamatot mások számára is láthatóvá tegyem, szakmai tudással alátámasztva ábrázoljam, átadjam.

Van a „halálaidnak” és a „feltámadásaidnak” valamiféle közös vonásuk?

Ha a legnagyobb szarban vagy, senki nem fog érted nyúlni. Ha mégis érted nyúl, abban nagy a veszély, a kiszolgáltatottság által. Nem vártam soha megmentőre. Amikor a női mivoltom le volt nullázva, félretettem, és a szakmaisághoz nyúltam. Újraépítettem magam szakmailag, és amikor ez megvolt, sokkal könnyebb volt nőként is visszajönni. Nem vártam, hogy a nőiségemben építsen fel valaki, nem követtem el ezt a hibát, habár ebben brutál nagy a kockázat.

Nem ritka pedig, hogy érzelmileg lenullázott nők, férfiak kapcsolat(ok)ba menekülnek, mert gyógyírt keresnek hiányérzeteikre, sebzettségeikre…

Nagy óvatosságra van szükség egy ilyen helyzetben. Ha nagyon hinni akarsz, könnyen el tudsz csúszni, egy döglött légybe is beleláthatod az istenherceget. Ez nem azt jelenti, hogy én aztán most már mindent racionálisan közelítek meg, a tudatosság mellett szükséges a szenvedélynek is teret hagyni, bár nyilván ez növeli a sebezhetőséget is. A korai sérüléseimet látva, többszörös kisebbségi háttérrel ezt meg kellett küzdenem, hogy a tudatosságom az érzelmeimmel egyensúlyba kerülhessen. Azt, hogy időben reagálj, ha méltatlan helyzetben vagy. Azt, hogy ne félj váltani. Hogy egyedül lenni jó lehet. Hogy az egyedüllét biztonságos, tele van tartalommal és egyáltalán nem fenyegető. Elvárom és nyújtom az emberhez méltó bánásmódot. Tévedések, gyengeségek beleférnek, de az első hazugságig, határszegésig tart a szerelmem. Megvívott szabadságom az, hogy többé senki se kényszeríthet, hogy ott legyek, ahol nem akarok lenni.

Passzolhatod a kérdést, de örülnék, ha megválaszolnád: milyen férfiakat vonz be az érett Tisza Kata?

Nagyon vártam, hogy végre megöregedjek valamennyire. Hogy végre kimenjek abból a nagyon felületes női célcsoportból, ami a trófeákat jellemzi. Nagyon fontos, hogy intellektuálisan és érzelmileg is kapcsolódni tudjak az emberhez, ez nehezített, amíg a külsőségek elviszik az illetőt a sztereotípia irányába. A legdühösebb férfiak az elutasított férfiak. Kölcsönös tiszteletre, partnerségre vágyom, ami önmagában nehéz a magyar társadalom patriarchális, hierarchizált viszonyrendszerében. Ha egyenrangú akarsz lenni nőként, az éktelen dühöt vált ki, azonnal le akarnak igázni, birtokba venni, korlátozni. Abban a pillanatban, hogy kinyílok érzelmileg, rögtön elkezdenek keretet szabni, elindul a macsó diktatúra, amit zsigerileg nem viselek el.

Karakteres jelenség vagy. Öntörvényű, lázadó, bár ezek is skatulyák…

Lehet, hogy külsőre extravagáns sugallatom van, ami csapda, mert belül nyugalomra vágyom, nyugodt, felelősségteli, munkás családi életem van. Azok a férfiak, akik szintén erre várnak, nem mernek megközelíteni. Aki megközelít, az pedig általában a gátlástalan, magasra törő alkat, a „neki jár egy ilyen nő” gondolattal. Nem tud mit kezdeni a partnerséggel és a szabadsággal, és elindul az a játszma, amiből én ki akarok szállni. Talán az idő múlása ezen változtat. Aki a mélyebb értékeket igényli, ahhoz tudok kapcsolódni.

És a szenvedély?

Ez nálam áthat mindent, a munkát, a szendvicskészítést, az életet. Ha nincs szabadság, szenvedély sincsen. Csak szabadon tudsz szenvedélyes lenni. A szenvedély számomra nem féktelen, leigázó, irracionális állapotot jelent, hanem a realitás keretein belül értelmezett, olyan béke, amiben elfogadjuk egymást, hozzáadunk egymáshoz, kölcsönösen inspiráljuk a másikat.

Írásaidban tűpontos képet adsz a romboló kapcsolatok lélektanáról. Sok ember szemét nyitogatod. Sok bántalmazást elszenvedő ember helyett mondasz ki dolgokat. Szenvedélyesen, kitartóan. Honnan ez a tűz?

A legtöbb ember nem konfrontálódik, ehhez is szabadság, szenvedély kell. Igen, van bennem tűz, kiállok elvekért. Gyerekkori élményem: ha igazságtalanság ért, harminc gyerekből huszonkilenc ülve maradt. Én elvittem a balhét. Ettől még normális életet élek. Tíz éve minden nap hatkor kelek. Elviszem a gyerekeket iskolába, elmegyek dolgozni, majd megyek a lányokért az iskolába… Abszolút a realitásban élem az életem. A belső tűz, amiről beszéltünk, a szenvedély: szeretem, amit csinálok. Jó érzéssel tölt el a segítői munka. Átitatja az életemet, és hiszem, hogy ezzel tudom megvédeni majd a lányaimat is – nyilván nem mindentől, de ha próbálok autentikus maradni, az érzelmi befektetés számukra. Minden egyes segítséggel magamat is gyógyítom, tehát nem önzetlenségből teszem, ez szimmetrikusan jó. Igyekszem minél jobban bekötözni a magamén keresztül mások sebeit, és másokén keresztül a magaméit. Csak a második része nem lenne elég, a saját megküzdött személyiségem a legerősebb eszközöm, a szakmai tudás mellett. Ugyanakkor fontos része az életemnek, hogy alkothassak, és társadalmi felelősséget is vállaljak, küzdjek az egyenlőtlenségek ellen, ami tisztítja az életünket a hazugságtól és változást hozhat a világba. Ez egy olyan hit, ami cselekvésre ösztönöz.

Mik a fő erőforrásaid?

A gyermekeim és a munkám minden körülmények között. Vannak igaz barátaim, akik tíz-húsz éve mellettem vannak, és kölcsönösségben létezünk. Szenvedélyesen szeretem a zenét, az irodalmat. Van egy kis privát béke, amit próbálok megvalósítani otthon. Nagyjából ez határoz meg. Aki ehhez kapcsolódik, az maga a csoda, aki nem, mert kisajátítani akar, azt már megtanultam elengedni önvédelemből. Óvatos vagyok abban, hogy kit engedek közel, de tudom, hogy képes leszek még erre.

 

Fotók: Reviczky Zsolt

Tisza Kata: Most. Túlélő leszel, nem áldozat

Fülszöveg

Érzelmi manipuláció, függőségben tartás, kontrollgyakorlás, megalázás, anyagi vagy szexuális zsarolás… A lelki és verbális erőszak olyan, bántalmazó kapcsolatokban megjelenő formái, amelyből tipikusan nem tudsz kiszállni. Mégis, abban az országban, ahol sokan még mindig hisznek a pofonok jótékony hatásában, az erőszak e finomabbnak gondolt megnyilvánulásaira már fel sem kapjuk a fejünket. Hogyan lehet akkor kimenekülni egy bántalmazó párkapcsolatból?

Tisza Kata könyve saját coachingpraxisának, pszichológiai életútkutatásainak és önnön életének fájó, mégis felemelő tapasztalatait felhasználva kifejezetten a bántalmazó kapcsolatban élőkhöz szól, nekik mutat kiutat, az áldozatokat vezeti végig a felismeréstől a kimenekülésen-megmenekülésen át a gyógyulásig tartó hosszú úton.

A könyv a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg >>

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenöt − 11 =

hirdetés