Párkapcsolati Black Mirror. Kész vagy belenézni a fekete tükörbe?
„Mi van, ha csak fokozatosan lefáraszt minket, egyik kapcsolatból a másikba rak, véletlenszerű hosszúságban és sorrendben? Minden egyes alkalommal egy kicsit alkalmazkodóbb leszel, egyre inkább megtörsz, amíg a végén fel nem köhögi az utolsó ajánlatot, és azt mondja, ő az igazi. Ekkor már annyira legyőzött és kimerült vagy, hogy elfogadod. Utána az egész életedet úgy töltöd, hogy próbálod meggyőzni magad, tényleg ő a nagy Ő.”
A főhős veti fel ezt a gondolatot a Black Mirror című sorozat negyedik évadában a Hang the DJ című részben. Ha valaki nem ismeri Charlie Brooker író-humorista sorozatát, íme egy rövid beszámoló: különálló epizódokból áll, amelyek olyanok, mint a novellák, sűrített, tömör és erős történetek, felvillantanak egy-egy világot, amely azonnal vagy kis idő után nyomasztani kezdenek. Minden alkalommal idő, amíg rájössz, hogy a jövőnek éppen melyik szegletében zajlanak az események: ahol apokalipszis van vagy ahol az új technológiák – látszólag még – jó szolgálatot tesznek az emberiségnek. A végén mindig van egy csavar, az egész történet általában kemény társadalomkritika, ami elgondolkodtat az információs társadalommal és a mai technológiákkal kapcsolatban. A brit színészek brillíroznak a markáns szerepekben, vannak kiemelkedő, ikonikus részek, illetve igencsak felejthetőek is, ennek ellenére napjaink egyik legjobb és legfontosabb sorozatának tartják.
A 21. század Alkonyzónájának is nevezik, és van is hasonlóság, de a Black Mirror sokkal több hangsúlyt helyez a társadalomkritikára, mint a szórakoztatásra, a csattanó nem annyira öncélú. Némelyik része kicsit Stephen Kingre, némelyik Roald Dahl világára emlékeztet, de általában nagyon sajátosak az epizódok, szinte semmi sem köti össze őket, a stílus sem egyforma. A műfajt tekintve van közte krimi, szerelmes-romantikus történet, horror, thriller és akciófilm is, legtöbbször közben derül ki, hogy éppen miről van szó, nem egyértelmű elsőre. Van, amikor jól végződik a történet a negyedik évadban és boldogan élnek a szereplők, amíg meg nem halnak, de az első három évadban legtöbbször nincs feloldás. Nekünk nagyon tetszik, hogy néha gyönyörű, skandináv építészet és dizájn határozza meg a környezetet, olyan ikonikus tárgyak mellett zajlik apokalipszis, hogy az sokkal inkább érzékelteti a civilizáció végét, mint bármi más.
A Hang the DJ című részben olyan világban élnek az emberek, ahol a párkereső szolgáltatás egy komplex rendszer, ami mesterséges intelligenciaként, tanulás útján alakítja ki az alanyok profilját: meghatározott hosszúságú kapcsolatokba párosítja az embereket, amit végig kell csinálniuk, és a közben tanúsított viselkedésük, reakcióik alapján választ nekik végül egy végleges partnert: a sikeresség aránya 99,8 százalék.
Az első randikon persze azzal kezdik a párok, hogy megnézik, meddig maradhatnak együtt – vagy meddig kell együtt maradniuk – , ez lehet 12 óra, fél év vagy öt év is, de nem nehéz párhuzamot vonni, a mesterséges kapcsolatok végül is a valódi életünket mintázzák: néha nem jön össze, pedig nyilvánvaló a szerelem, néha túl hosszúra nyúlik az, ami már az elején sem volt az igazi.
Az ominózus mondat a főhős részéről hangzik el, és végül is a sors alakította életünkre is ráhúzható.
Mit gondoltok: sokszor indulunk neki tiniálmokkal az igaziról, és a párkapcsolatokon keresztül tanulva, önmagunkról, másokról, végül egy sokkal reálisabb kép határozza meg a párválasztást?
Különösen a párkereső programok világában annyi lenne az élet, mint egy komolyabb ruhavásárlás, amikor konkrét elképzelésekkel indulunk neki a boltoknak, és keressük, keressük, semmi nem jó, nem az, amit elképzeltünk, nem áll jól, de a végére, fáradtan belebotlunk valamibe, amikorra annyit változtak az elképzeléseink a kínálathoz igazodva, hogy boldogan fogadjuk a ruhát, amiről nem is sejtettük volna, hogy jól áll? Vagy azért tetszik annyira, mert küzdöttünk, megdolgoztunk érte, hogy jó legyen, hogy megtaláljuk?
Vagy a szerelem villámcsapás, egy érzés, ami ellen nem tehetsz, megtalált, van, és kész, igazából megmagyarázhatatlan, mert minden magyarázat csak profanizálja?
Márai azt írta: „Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem… másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte… Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.”
A cím a The Smith együttes Panic című számából van: „Akasszuk fel a DJ-t, mert a zene, amit folyamatosan játszanak, nem mond semmit az életemről.”
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
Miután már mindenfelől jól összerugdostak, én is hozzámentem egy “rendes fiúhoz”, aki majd “vigyáz rám” és “gondoskodik rólam”. Szerencsére csak pár évig kínoztuk egymást, aztán békében elváltunk és megtaláltuk a nekünk való társat. Neki jövő hónapban lesz az esküvője, nekem két hét múlva érkezik a kisbabám.