Párkapcsolati Black Mirror. Kész vagy belenézni a fekete tükörbe?

„Mi van, ha csak fokozatosan lefáraszt minket, egyik kapcsolatból a másikba rak, véletlenszerű hosszúságban és sorrendben? Minden egyes alkalommal egy kicsit alkalmazkodóbb leszel, egyre inkább megtörsz, amíg a végén fel nem köhögi az utolsó ajánlatot, és azt mondja, ő az igazi. Ekkor már annyira legyőzött és kimerült vagy, hogy elfogadod. Utána az egész életedet úgy töltöd, hogy próbálod meggyőzni magad, tényleg ő a nagy Ő.”

A főhős veti fel ezt a gondolatot a Black Mirror című sorozat negyedik évadában a Hang the DJ című részben. Ha valaki nem ismeri Charlie Brooker író-humorista sorozatát, íme egy rövid beszámoló: különálló epizódokból áll, amelyek olyanok, mint a novellák, sűrített, tömör és erős történetek, felvillantanak egy-egy világot, amely azonnal vagy kis idő után nyomasztani kezdenek. Minden alkalommal idő, amíg rájössz, hogy a jövőnek éppen melyik szegletében zajlanak az események: ahol apokalipszis van vagy ahol az új technológiák – látszólag még – jó szolgálatot tesznek az emberiségnek. A végén mindig van egy csavar, az egész történet általában kemény társadalomkritika, ami elgondolkodtat az információs társadalommal és a mai technológiákkal kapcsolatban. A brit színészek brillíroznak a markáns szerepekben, vannak kiemelkedő, ikonikus részek, illetve igencsak felejthetőek is, ennek ellenére napjaink egyik legjobb és legfontosabb sorozatának tartják.

A 21. század Alkonyzónájának is nevezik, és van is hasonlóság, de a Black Mirror sokkal több hangsúlyt helyez a társadalomkritikára, mint a szórakoztatásra, a csattanó nem annyira öncélú. Némelyik része kicsit Stephen Kingre, némelyik Roald Dahl világára emlékeztet, de általában nagyon sajátosak az epizódok, szinte semmi sem köti össze őket, a stílus sem egyforma. A műfajt tekintve van közte krimi, szerelmes-romantikus történet, horror, thriller és akciófilm is, legtöbbször közben derül ki, hogy éppen miről van szó, nem egyértelmű elsőre. Van, amikor jól végződik a történet a negyedik évadban és boldogan élnek a szereplők, amíg meg nem halnak, de az első három évadban legtöbbször nincs feloldás. Nekünk nagyon tetszik, hogy néha gyönyörű, skandináv építészet és dizájn határozza meg a környezetet, olyan ikonikus tárgyak mellett zajlik apokalipszis, hogy az sokkal inkább érzékelteti a civilizáció végét, mint bármi más.

A Hang the DJ című részben olyan világban élnek az emberek, ahol a párkereső szolgáltatás egy komplex rendszer, ami mesterséges intelligenciaként, tanulás útján alakítja ki az alanyok profilját: meghatározott hosszúságú kapcsolatokba párosítja az embereket, amit végig kell csinálniuk, és a közben tanúsított viselkedésük, reakcióik alapján választ nekik végül egy végleges partnert: a sikeresség aránya 99,8 százalék.

Az első randikon persze azzal kezdik a párok, hogy megnézik, meddig maradhatnak együtt – vagy meddig kell együtt maradniuk – , ez lehet 12 óra, fél év vagy öt év is, de nem nehéz párhuzamot vonni, a mesterséges kapcsolatok végül is a valódi életünket mintázzák: néha nem jön össze, pedig nyilvánvaló a szerelem, néha túl hosszúra nyúlik az, ami már az elején sem volt az igazi.

Az ominózus mondat a főhős részéről hangzik el, és végül is a sors alakította életünkre is ráhúzható.

Mit gondoltok: sokszor indulunk neki tiniálmokkal az igaziról, és a párkapcsolatokon keresztül tanulva, önmagunkról, másokról, végül egy sokkal reálisabb kép határozza meg a párválasztást?

Különösen a párkereső programok világában annyi lenne az élet, mint egy komolyabb ruhavásárlás, amikor konkrét elképzelésekkel indulunk neki a boltoknak, és keressük, keressük, semmi nem jó, nem az, amit elképzeltünk, nem áll jól, de a végére, fáradtan belebotlunk valamibe, amikorra annyit változtak az elképzeléseink a kínálathoz igazodva, hogy boldogan fogadjuk a ruhát, amiről nem is sejtettük volna, hogy jól áll? Vagy azért tetszik annyira, mert küzdöttünk, megdolgoztunk érte, hogy jó legyen, hogy megtaláljuk?

Vagy a szerelem villámcsapás, egy érzés, ami ellen nem tehetsz, megtalált, van, és kész, igazából megmagyarázhatatlan, mert minden magyarázat csak profanizálja?

Márai azt írta:  „Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem: szeretem… másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte… Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban.”

A cím a The Smith együttes Panic című számából van:  „Akasszuk fel a DJ-t, mert a zene, amit folyamatosan játszanak, nem mond semmit az életemről.”

Fehérváry Krisztina

Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő

Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.