Az üdvözült lelkek ünnepe: Mindenszentek és halottak napja
Ünnepet ül a világ sok táján sokféle ember. Ki így nevezi, ki úgy, ki a fényre, ki a túlvilágra, ki az itt élőkre, ki transzcendens minőségekre vetve tekintetét. Vannak, akik ennek keretében egymást támadják, azt kifogásolva, hogy a másik ünnepe nem érvényes, mert „nem is az van, hanem ez van”. Holott a lényeg…
A lényeg az, hogy ÜNNEP van. Mi is az ünnep? Fogalmilag – többek között – a „szürke” (ó, mit szürke! ezer színű!) hétköznapok ellentéte. Van a „normál” üzemmenet, vannak a „sima” napok, és velük szemben vannak az ünnepek. Tematikusan. Ünnepeljük a születések évfordulóit, mifelénk a névnek is van napja, vannak nemzeti ünnepek, vallási ünnepek, vannak a természet ciklusának fordulópontjairól szóló ünnepek. Továbbá ma már mindennek van „világnapja”, a balkezeseknek, a zöld szeműeknek, a cipészeknek.
Miért? Mert az ember vágyik az ünnepre. Az ünnep kiemel a hétköznapok lebéklyózó, csak az orrunk elé néző, beszűkült minőségéből. Az ünnep ezért transzcendens. A latin ’transcendere’ átlépést, meghaladást jelent. Meghaladjuk önmagunkat azzal, hogy messzebbre tekintünk, hogy valami olyasmivel foglalkozunk, amivel napi szinten nem, hogy valami olyanra figyelünk, ami túlmutat a legszűkebben vett hétköznapi létezésünkön. Ilyenkor (ha máskor nem is) kapcsolatba kerülünk a Mindenséggel, legalább egy pillanatra megérint az a tapasztalat, hogy nem csak magunkban vagyunk, összezárva a minden mástól elkülönülő egónkkal. Részei vagyunk egy nálunk hatalmasabb, s ezért felfoghatatlan rendszernek.
Ünnep idején olyasmiket csinálunk, amit máskor nem. Ha minden nap a fogmosással egyenértékű „kötelező” program lenne például fenyőfát díszíteni és bejglit enni, persze tojást is festeni és sonkát harapni hozzá, ha minden nap torta lenne az asztalon, ugyan miféle ünnepiség volna abban? No és az ünneplés magasabb szintjei: nem kívánunk sok boldogságot, nem gratulálunk, nem hálálkodunk napi szinten.
Egy újszülött ember esetében esetleg belegondolunk – s ez transzcendens gondolat, mert túlmutat a hétköznapokon – hogy egy egész emberi élet indult most el, hogy nem csak egy „baba” érkezett, hanem ebben az eseményben, mint magban az egész fa, benne szunnyad egy felnövekedés, kiteljesedés, és majdan egy élet lezárása is.
Egy esküvőn esetleg belegondolunk, hogy „most kezdődik a tánc”, összecsiszolódás, gyerekek, feladatok, döntések, nehézségek, kitartás, egy egész élet, és remélhetőleg holtig tartó szövetség két ember között.
És aztán a vége. A Mindenszentek az üdvözült lelkek ünnepe, a halottak napja pedig vele párban áll, nem véletlenül. Ez az ünnepkör maga a transzcendencia. Ahányan vagyunk, annyifélét gondolunk erről.
„A nagymamám az égből figyel és vigyáz rám”. „A lélek feloldódik egy nagy egészben, nincs többé nagymamám, mint elkülönült entitás.” „A nagymamám lelke letette ezt a szerepet, és valaki más gyermekeként született újra.” „Nincs is semmi, meghalt, nyugodjon békében.” És még millió egyéb árnyalat, több-kevesebb bizonyossággal, bizonytalansággal.
Van, aki otthon gyújt gyertyát, van, aki a temetőben. Van, aki emlékezik, van, akinek felszakadnak a gyász hegedő sebei, van, aki megnyugvást lel. Van, akinek bűntudata keletkezik (gyászidőben gyakori!), mert rádöbben, voltak napok, amikor eszébe sem jutott az elhunyt, és jól merészelte érezni magát így. Van, aki mosolyogva emlékszik arra, milyen jó volt, amikor velünk volt az, aki már nincs velünk. Van, aki saját fájdalmát éli újra. Van, aki azért visz mécsest és krizantémot a temetőbe, mert így illik, és megszólják, ha nem így tenne, és van, aki „csakazértsem” teszi.
Kinek van szüksége ünnepre? Nekünk, itt a Földön élőknek. Felesleges azon harcolni, görcsölni, hogy mi a helyes, hiszen valójában az a lényeg, hogy valamilyen módon ünnepeljünk. A mi kultúrkörünket megalapozó zsidó-keresztény tanok egyik alapköve a Tízparancsolat. Abban az igen előkelő helyen áll a következő: „Szenteld meg az ünnepnapot!”. A katekézisben tanultam, mit jelent az, hogy „szent”. Így szól a tankönyvi szöveg: „ami szent, az Istené”.
Legyen az ünnep Istené! Isten – transzcendens minőség. Kinek-kinek a hite szerint. Az ünnep – ajándék. Kapu, kisajtó, de legalább egy repedés ezen a szűkös, röghöz kötő hétköznapi világon, amely valami magasabb szintre visz. Üzenet, hogy többek vagyunk, mint születő, táplálkozó-ürítő, szaporodó, végül elpusztuló organizmusok. Felhívás, hogy éljünk ezzel a „több”-ségünkkel. Hogy először az ünnep legyen szent – s idővel szentté válnak a hétköznapok is.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
