Min múlik a sikeres párválasztás? Mi tartja össze az erős szerelmi kapcsolatokat? A rejtett lelki mozgatókról
Vajon min múlik a jó párválasztás? Mikor „működünk” jól egy kapcsolatban? Mi tartja össze az erős párkapcsolatokat? És talán a legfontosabb kérdés: hogyan szól rólunk a választásunk? Mert alapvetően rólunk szól, bármennyire is nehéz ezt elfogadni egy „hozzánk nem illő” ember oldalán, egy „se veled, se nélkül” kapcsolatban vagy egy csúnya szakítás, válás után.
Azt szinte mindenki meg tudja fogalmazni, hogy milyen külső-belső tulajdonságokat, milyen értékeket tart fontosnak, ha párválasztásról van szó, ám tudjuk, hogy a szerelmet nem lehet racionális döntések alapján irányítani. Beleszeretünk valakibe, aki vonz, mint a mágnes, s ebben a mámorító állapotban talán nem is látjuk reálisan őt. Ha adódnak is furcsa helyzetek, s olykor megdöbbenünk a másik megnyilvánulásain vagy életfelfogásán, az intenzív érzés mindent felülír. A szerelem mindent legyőz… Ám a szerelem előbb-utóbb átlényegül, eloszlik a lila köd, s elkezdjük látni a másikat. Olyannak, amilyen. Ráeszmélünk, hogy mennyire (nem) hasonlít a bennünk élő ideálhoz… Ez önmagában még nem jelent bajt, ettől még jól működhet minden. Ha azonban semmi sem olyan, amilyennek elképzeltük, előbb-utóbb döntést kell hoznunk: maradunk a kapcsolatban vagy sem.
Létezik egy érdekes pszichológiai felfogás, az ún. csereelmélet, mely szerint akkor tudunk ragaszkodni egy kapcsolathoz, ha folyamatosan hasznot élvezünk benne (elsősorban érzelmi, s nem feltétlenül anyagi értelemben). A csereelmélet kölcsönösséget feltételez.
Az biztosan elmondható, hogy egy jól működő párkapcsolatban mindkét fél felelősséget vállal a másikért, gondoskodnak egymásról és a gyermekeikről. Az szinte mindig komoly válságot jelent egy kapcsolatban, ha az egyik fél nem érzi a másik törődését, gondoskodását.
Mélylélektani elméletek szerint a kora gyermekkori kötődések, frusztrációk befolyásolják a felnőttkori kapcsolatainkat, a párválasztást is.
Négy főbb elmélet ismert:
1. A kiegészítő szükségletek elmélete szerint a tartós, jól működő szerelmi kapcsolatokban a felek szinte ellentétei egymásnak, s ezáltal egészítik ki egymást. A kiegészítés révén mindketten erősödnek. Új egyensúlyt alkotnak párként, a hiányok/kiegészítés mentén egymás erős szövetségesei.
2. A korábbi kielégülési hiányból származó igények elmélete szerint a személyiségfejlődés során valamilyen fontos lélektani igény maradt nagyon erős, vagy fordítva: tartósan kielégítetlen, ezért él az illetőben eleven vágyként. Az illető a párkapcsolatban – párválasztásban – ennek a fontos lelki igénynek a kielégítését éli meg vagy reméli a partnerétől.
3. A szülőimágó elmélete szerint az ellentétes nemű szülő bennünk élő képe – mintázata – motiválhatja a párválasztást. Vagyis az illető az anyjához, vagy nőként az apjához hasonló partnert keres – nem tudatosan. Ami érdekes, hogy az elmélet szerint attól függően tud érzelmileg kötődni, hogy a választottja mennyire testesíti meg a szülőt, illetve mennyire formálható a szülőideálhoz. (Akkor is működik ez, ha az illető nem kifejezetten előnyös tulajdonságokat tud a szülő mellett felsorakoztatni… Például egy szenvedélybeteg apa vagy egy csapodár anya is lehet „tudattalan” ideál.)
4. A kompenzáló személyiségzavar elmélete a 2. és 3. pontban ismertetett elméletek keveréke. Vagyis az illetőt valamilyen mélyen, jellemzően a korai életévekben rögzült komplexusa irányít, amire gyógyírt jelenthet egy olyan partner, aki mellett ez a belső konfliktus ellensúlyozható.
Bárhogy is szól rólunk a párválasztásunk, tudnunk kell, hogy a szenvedélyes szerelem idővel lecsillapodik, érzelmi lángolást jellemzően a kapcsolatok kezdeti stádiumában élünk meg. Hogy a felek hosszú távon képesek-e egymás mellett maradni, az nagy mértékben attól függ, hogy képesek-e a felelősségvállalásra, az egymásról való kölcsönös gondoskodásra, megvan-e a mély szeretet a másik iránt.
A kapcsolaton folyamatosan dolgozni kell, mindkét félnek.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
