Változtatni sohasem késő. Mit hagysz magaddal elkövetni?
Amikor szétszakad a szív, amikor nem kapsz levegőt, amikor tényleg és igazán nincs már tovább, akkor a legnehezebb szembesülni a valósággal, hogy azt, ami történt, te hagytad magaddal elkövetni… Hogy a párkapcsolati utatok már az elejétől tele volt figyelmeztető táblákkal. Amiket néztél, mégsem láttál.
Azt hittem, majd megváltozik. Becsapott, hazudott…
Vagy magadat csaptad be, és önmagadnak hazudtál?
Elvette az éveimet, az álmaimat, a boldogságomat.
Elvette, vagy te adtad oda? És kértél érte bármit cserébe?
Vártam, reméltem, tűrtem.
Mikor lett volna elég?
Mindent elviseltem, és a végén ő hagyott el!
Meddig maradtál volna még? Mekkora árat fizettél a szeretetért? Miért gondoltad, hogy ennyi jár? Miért lettél áldozat? Miért volt könnyebb várni és reménykedni, mint határokat húzni, önmagadat tisztelni és képviselni? Miért féltél kockáztatni, hogy egyedül maradsz? Miért tudott energiát adni a fájdalom, és a megbántottság?
Tisztelem azokat, akik hajlandóak szembesülni az ilyen kérdésekkel. Akik kutatják önmagukban a válaszokat, és le akarják tenni a „lúzerkabátot”. Akik nem ragadnak bele végleg a gyászba vagy a dühbe, nem hergelik magukat évekig tartó, rossz helyre kivetített gyűlöletbe, bizalmatlanságba. Akik nem zárják be a szívüket teljesen, hanem előbb utóbb felállnak, és másik úton akarják folytatni az életüket. Akik képesek segítséget kérni, hogy széthordják a romokat, s megmentsék a később még felhasználható építőköveket. És képesek újra letenni az alapokat, ha kell…
Egy jó gyakorlat
„Vedd elő egy kiskori képedet! Mondjuk egy óvodáskori mosolygós, pajkosat. Nézd meg alaposan annak a kicsinek az arcát, a tiszta tekintetét, és képzeld el, hogy mit mondanál, mit tanítanál neki ahhoz, hogy megőrizhesse a derűjét, és az életigenlését. Ha hatalmadban állna, biztosan nem engednéd, hogy becsmérelje magát, hogy alárendelődjön, hogy olyan fájdalmakat és elutasítottságot akarjon elviselni, amiket te esetleg már megtapasztaltál.”
Elmondanád, hogy szeresse és becsülje önmagát. Hogy önmaga érdekében cselekedjen tisztán és erősen. Mondja ki, amit érez, ne hallgattassa el a rossz érzéseit, és merjen bízni a megtapasztalásaiban. Hogy érdekelje a saját élete, a belső világát pedig a maga színeivel fesse meg!
Folytathatod. Mi mindent mondhatnál még neki?
Nyitókép: Jaspereology, Pexels
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.