Az élet elég hosszú, csak nem elég széles. Avagy amikor végleg le kell mondanunk valamiről
//Fiatalon mást sem hallunk, mint hogy előttünk az élet. Úgy is érezzük. Aztán ez az érzés meglepően sokáig – tovább, mint a korábbi generációk idején – kitart. Észrevétlenül csúszunk bele a harmincba, a negyvenbe, az ötvenbe. Az agyunkat Ágnes asszony módjára mosó média pedig ahol tud, segít abban, hogy valóban ne vegyük észre, mi a helyzet.
„Az ötven az új harminc”
„Bármit elérhetsz, amiről csak álmodsz”
„Ne mondj le erről-arról-amarról”
„Ki mondta, hogy X évesen már nem lehet…?”
Ismerős szlogenek, ugye? Jólesik bedőlni nekik? Naná, azért vannak! De aztán időnként az élet orrba ver. Az angol úgy mondja: „reality check”. A „check” kimondva épp úgy csattan, mint egy jól irányzott pofon… ugyanis mindannyiunk életében felvirrad egy-egy nap, amikor bizonyos dolgokról végképp és örökre le kell mondanunk.
Persze a nagy részük nem hirtelen, egyik napról a másikra következik be. De a helyzetünkre való ráébredés általában nagyon is pillanatok műve. Nem, már nem leszel jobb kondiban, már nem erősödsz, hanem éppen, hogy egyre jobban oda kell figyelned a terhelésre. Ha eddig nem lettél olimpiai bajnok, már nem leszel. Vagy igen, itt a klimax, ha eddig nem szültél, most már nem nagyon fogsz… különben is, azt a gyereket fel is kell nevelni. Már nem fogod egy szál fogkefével a farzsebedben bejárni a világot, mert már rég nem elég az a fogkefe, családod van, gyógyszereid vannak, lumbágód és millió kötelességed.
Előbb-utóbb mindannyian eljutunk a felismerésig: az életünk valóban nem végtelen. Itt a B oldal, a visszaszámlálás, az elkerülhetetlen leépülés. Már nem fog minden álmod beleférni a lehetőségeidbe.
És nem is biztos, hogy veszítettél, hogy elrontottad! Egyszerűen arról van szó, hogy az élet elég hosszú, de nem elég széles! Választottál, döntöttél, talán csupa-csupa jó döntést hoztál… ám egyben mindig le is mondtál valami másról. Germanus Gyula írja utolsó könyvében, hogy bejárta az egész Keletet, élete második felében már megbecsült professzorként, főúri kényelemben, palotákban szállt meg, ám ifjúkora óta árnyékként kísérte soha be nem teljesülhetett álma: egy kis ház, kis kert, és egy kutya. Ez nem adatott meg neki.
Az életközépi krízis egyik táplálója az a tévhit, hogy az életbe széltében-hosszában minden belefér, csak ügyesnek kell lenni. Hát nem! Nem fér bele minden. Lehet szomorkodni, lehet depresszióba zuhanni, de akkor is ez a helyzet. Nem tudunk két (három, öt, ötezer) helyen lenni egyszerre. Amint választottunk valamit, egyben lemondtunk kismillió más lehetőségről.
A lemondás fogalmát a nyugati ember nem szereti. A nyugati média sem szereti, épp az ellenkezőjét hirdeti: nem kell lemondanod semmiről! Itt, nyugaton, a legtöbb embernek erről a szóról egy aszkéta remete képe ugrik be, aki egy szál ágyékkötőben, csonttá aszott testtel üldögél egy fa alatt. Pedig a lemondás egyáltalán nem ezt jelenti, hanem annak a ténynek a bölcs belátását, hogy az élet valóban nem olyan széles, hogy minden egyszerre beleférhessen.
Jó esetben persze olyan döntéseket hoztál, melyeket egyáltalán nem bánsz. Van két-három-sok kisgyermeked? Nem kérdés, hogy szereted-e őket. De kétségtelen, hogy jó időre az egyben-8-órát alvásról, sőt, a fürdőszobai egyedüllétről is lemondtál. Ha elköteleződtél egy partner mellett, egyben lemondtál a kicsapongásról.
A legkisebb döntéseink is magukban hordozzák a lemondást. Mindig két dolog közül választunk: az egyik az, amit választunk, a másik: az összes többi. Például egy pizzériában: ha kiválasztottad mondjuk a négysajtost, akkor valójában mindegy, hogy azon kívül még ötféle vagy még ötvenféle pizza van az étlapon: azokat mind nem választottad. Egyben le is mondtál arról, hogy az adott alkalommal azokat edd.
Igen, az élet elég hosszú, de nem elég széles. Ennek felismerése pedig kisebb-nagyobb fájdalommal jár.
Mindenképp fájni fog, amikor szembesülsz vele, hogy több életre való álmod-terved nem fér bele ebbe az egybe, amit épp élsz.
Nemrég hallottam valakitől: „igen, annyi mindent csináltam, de azt is látom, mi mindent csinálhattam volna még!”. Nem tette hozzá a legfontosabbat: „ezek helyett”! Mert a döntésnek, a választás szabadságának ez az ára: lemondás arról, amit nem választottál. És az Élet nevű boltból bizony senki nem tud fizetés nélkül távozni. Válassz hát bölcsen, hogy jó dologért fizess a lemondásoddal, s akkor kevésbé fog fájni.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
