A káosz, a bizonytalanság, a kacatok: részei az életünknek
Korábban már említett költözködésem kapcsán újfent szembesültem egy érdekes jelenséggel, amely, azt hiszem, mindenki számára ismerős lesz. Ott a friss, új lakótér, tegyük fel, hogy minden elfér, van elég tárolóhely, olyan és akkora, amilyen és amekkora szükséges. Sőt, tegyük fel, hogy bővében vagyunk a lehetőségnek, hogy igazi, sőt, nagybetűvel: IGAZI rendet tegyünk.
Mert ugye a rend, mint súlyosan instabil állapot, eleve csak akkor hozható létre, ha minden cuccnak, kacatnak van egy helye, és ha mind ott vannak, akkor azt mondhatjuk, hogy rend van. Ez a „hely” tehát nyilván nem a szoba közepén, kupacba szórt formában jelenik meg, hanem szekrényben, polcon, fiókban, netán esztétikus tárolódobozban.
Rakjuk a rendet hűvös halomba, és ma már ezer és egy módszertan és megannyi tanácsadó áll rendelkezésünkre, hogy professzionális szinten megtanulhassuk struktúrába illeszteni a kismillió mindenfélét, amik a háztartásunk részét képezik. Ám végül… végül mégis marad egy kupac „egyéb”. Egy csomó „izé”, egy rakás besorolhatatlan, kisebb-nagyobb apróság, amelyeket nem igazán tudjuk, hová tegyük. Nem zokni, hogy a fiókba kerüljön, nem lekvár, hogy a kamrapolcra álljon, és így tovább, egyszerűen nincs számukra megfelelő kategória.
Valahol minden háztartásban van egy doboz, egy fiók, egy zsák, sőt, akár egy komplett szoba is, ahová ezek a kacatok mindenféle rendszer nélkül, „ömlesztve” bekerülnek. Aki nézte annak idején a Jóbarátok című sorozatot, emlékszik Monicára, ő volt a pedáns, tüchtig háziasszony, akinél mindig rend és tisztaság volt, továbbá finom süti az asztalon. Az egyik részben Joey, a fő bajkeverő szereplő rámutat Monica lakásában egy ajtóra, és megkérdezi: „ott mi van?”. Monica felpattan, hogy lefogja Joey-t, és közben azt kiáltja: „ki ne nyisd!”. De már késő, Joey lenyomja a kilincset, az ajtó kinyílik, és kiömlik a kis szobácskából a plafonig pakolt „vegyes kupac”. Monicának ugyanis egy komplett „kupi-szobája” volt. Ez kellett ahhoz, hogy a lakás egyéb területein teljes rend uralkodjon.
Életem legjobb pillanatában a saját kis „egyéb” kupacomat sikerült akkorára zsugorítanom, hogy belefért egy nagyobb bevásárló szatyorba. Vállon is veregethetem magam, mert ez elég jó, könnyen kezelhető mennyiség, és egy szatyrot egész diszkréten be lehet tenni egy sötétebb sarokba. De akkor sem nulla volt a kacat, hanem – így is nézhetjük – egy egész szatyornyi.
Amikor aztán a teljesség fogalmával kezdtem foglalkozni, rájöttem, hogy ez így van jól. A földi élet a teljesség megismerésére való törekvésünk színtere, és a teljességbe bizony a káosz is beletartozik. Ebben az értelemben a káosz része a rendnek. Rendjén való, hogy jelen van a rend hiánya is.
A lényeg az, hogy mederbe tereljük, és ott is tartsuk a káoszt. Hogy ne az egész lakást árassza el, a tárgyak esetében oly módon, hogy mindenhol, a hálóban, a konyhában, az előtérben stb. ott hever valami, ami nem odavaló. Nem, a zoknis fiókban a zoknik legyenek, a konyhaszekrényben az edények sorakozzanak. A szétáradó káosz eluralkodik, és elnyomja a rendet.
Ha megpróbáljuk megsemmisíteni a káoszt, egyrészt beletörik a bicskánk a projektbe, másrészt egy görcsös perfekcionizmust erőltetünk rá valamire, ami márpedig nem tökéletes: önmagunkra és az életre úgy általában. Na jó, ez így nem igaz: az élet is, mi magunk is tökéletesek vagyunk bizonyos értelemben, de ebbe a „bizonyos értelembe” beletartozik a káosz. A tökéletlenség, ha úgy tetszik.
Túllépve a tárgyak szintjén, ide tartozik egy sor „nem tudom”, „majd lesz valahogy”, „meglátjuk”. Nyilván ad egy biztonságérzetet az, ha minél kevesebb ilyesmi fordul elő az életünkben. Ha tudjuk, ha terveztünk, és terveink szerint történik minden, pontról pontra. Az is biztonságérzetet ad, ha tudjuk, hogy ha zokni kell, a zoknis fiókban találjuk, és a zoknis fiókban csak és kizárólag zoknit lelünk.
No persze, ha minden dolog, minden esemény, minden történet pontos és kiszámítható volna az életünkben, halálra unnánk magunkat. Ezért is keressük a káoszt, a bizonytalant. Ha minden „túlságosan” rendben van, akkor kell valami izgalom. Ezt megkereshetjük tudatosan is, ám ha elmulasztjuk, majd „bevonzzuk” tudattalanul. Az előbbivel mederbe terelhetjük, uralhatjuk a káoszt, a bizonytalant, az izgalmast, elfogadva annak szükségességét. Az utóbbi esetben pedig majd felüti a fejét valahol, és az uralkodik el rajtunk és az életünkön.
A káosz, a bizonytalanság, a kacatok: része az életünknek. És az is épp elég nemes cél, ha sikerül valamiféle keretbe szorítani, hogy csak azon belül áradjon. Érdekes módon, amikor hagytam, hogy legyen kacatos szatyrom/dobozom/fiókom, a lakás többi részében sokkal könnyebben tartottam rendet, mint akkor, amikor megfeszültem, hogy márpedig minden, de minden kerüljön bele a struktúrámba, amit felállítottam. Ugyanígy, amikor az élet bizonyos területein teret engedtem a „mittudomén-majdmeglátjuk” erőknek, és azok ott kitombolhatták magukat, a többi terület szinte spontán rendeződni kezdett.
Hogy hol van tehát a káosz helye? Döntsd el! Tedd oda, engedd oda, hadd létezzen! Jobb, ha te mondod meg, hol a helye, mintha ő maga dönti el. Így úr leszel a saját házadban, amúgy pedig csak a káosz cselédje volnál.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
