A néző, a pont és a nézőpont, avagy amikor a szemünk megnyílik egy másik képre

Az egyik legkedvencebb kedvencem a fiktív csapatból Monsieur Hercule Poirot. Persze, ha például együtt kellene élnem vele, hajhullást kapnék a skrupulusaitól, de mivel más-más dimenziók szülöttei vagyunk, felhőtlen örömmel adhatom át magam Agatha Christie Poirot-történeteinek. Szórakoztatás mellett természetesen rengeteg tanulságot is kínál, persze úgy, mint a régi szekreterek speciálisan nyíló titkos fiókja: ha tudjuk, mit keresünk, hol keressük, és hogyan keressük…

Az otthon felejtett kisfiú karácsonyonként rongyosra vetített története helyett szezonálisan novemberi-decemberi olvasmányként ajánlom a Poirot karácsonya című gyöngyszemet. A gyilkosság hihetetlenül erőteljes és gazdag díszletet kap, látványosságban, audiovizuális effektekben nincs hiány. A cél a megtévesztés, és a tettes igazán mindent, de mindent bevet ennek érdekében.

Természetesen Poirot-t nem kell félteni… ez még nem spoiler, az kicsit később jön. A fordulópontot így írja le Christie asszony, Poirot szájába adva a szavakat: „Ez az egész dolog téves! Miért? Mert nem a megfelelő szemszögből nézzük. Mert a gyilkos által ránk erőltetett szemszögből szemléljük.” A detektív tett egy lépést hátra, felismerte, hogy a „jelenet” megrendezett, hogy bizonyos dolgok nem stimmelnek, nem illenek a képbe. Felismerte, hogy a gyilkos tervének része volt annak a képnek a beállítása, amelyet a későbbi tanúk, a holttest felfedezői meglátnak.

Mindenki elfogadta, hogy amit lát, az valós.

Ha valaminek nyomai vannak, illetve a jelenséget annak a valaminek a nyomaként értelmezzük, akkor az a valami bizonyára úgy is történt. Holott… Lehet hazudni az időben, a térben, az eseményekben. Amikor a történet szereplői ott állnak a frissen felfedezett holttest mellett, a szemük elé táruló látvány számukra nem egy időben és térben pontszerű kép, hanem egy komplett história. Felborult szék, összetört váza – küzdelem, dulakodás lehetett. Sikoly, friss vér – segít időben elhelyezni az eseményt. Most szólok, ez már spoiler: természetesen kiderül, hogy nem is úgy, és nem is akkor történt a gyilkosság.

Ám sokáig úgy tűnt, működik a terv. Van egy kép, egy helyzet. Korábbi tapasztalataink, máshonnan szerzett ismereteink alapján egy pontszerű képből az elménk felrajzol egy teljes történetet. Feltételezés, mégis biztosra vesszük. Különösen jó lehetőség ez a tévedésre és a megtévesztésre akkor, ha nézők vagyunk, nem szereplők. És a kép: egy pont. Nem egy időben és térben kiterjedő történet, csak egy pillanatfelvétel. Megvan a néző, megvan a pont.

Magunk is érezhetjük úgy rengetegszer az életben, hogy „ez így nem kerek”, „ez így nem áll össze”. És ehhez nem is kell Poirot-szintű briliáns elme, sokszor épp a „nem értem” a legjobb útmutatás. Továbbá a szimat, az ösztön, a megérzés. Mindenesetre a következőt tapasztaljuk: „úgy néz ki, igen, de mégsem az!”. Ekkor érdemes nézőpontot váltani.

A nézői mivoltunkon és a kapott kép pontszerűségén nem tudunk változtatni, ám a nézőpontunkon annál inkább!

Természetesen, ha bármilyen mértékben érintettek vagyunk a történetben, nyilvánvaló a ragaszkodásunk a saját nézőpontunkhoz. Véleményünk és „igazunk” általában akkor is van, ha ismereteink nincsenek – no de efféle luxus nem is szükséges ezek létrejöttéhez! Elegendő egy varázsszó: „biztos…!”. Biztos így és így történt. Biztos ezt mondta korábban, ezt tette korábban. Biztos okot adott rá stb. A „biztos” a feltételezést varázsolja ténnyé. Kicsit kvantumfizika-szagú a dolog: a lehetségesség válik ténylegességgé.

Ha ártatlanok lennénk, mint Ádám és Éva a Paradicsomban, tét nélküli érdekesség lehetne az életünkben a sokféle nézőpont kínálta gazdag „lehetséges valóság”-készlet. Ám nem ez a helyzet. Itt érdekek vannak. A képet manipulálják. Levágnak róla ezt-azt, összemontírozzák mással, színezik, árnyalják, ezerféleképp komponálják. A legtöbbször előbb-utóbb kiderül a mögöttes cél. A Poirot-történetben is kiderült, miért kellett mindennek másnak látszania, mint ami volt.

És mégis, kivel nem lehetett minden sunyiság ellenére sem kitolni? Poirot-val! A detektívvel, aki hajlandó volt nézőpontot váltani. Nem azt látta, amit láttatni akart a gyilkos. Kényelmesebb lett volna – de eredménytelen. S mert a felkínált képet elutasította, megnyílt a szeme egy másik képre… arra, ami azután elvezette az igazsághoz.
Nekünk is ez a teendőnk nézőpont-ügyben.

Fogjuk fel, hogy nézők vagyunk. Értsük meg, hogy egyetlen pontot látunk, egy képet, és nem az egész történetet, amely térben és időben sokkal kiterjedtebb. És merészeljük elengedni a legkönnyebben kialakuló nézőpontunkat… hogy megláthassunk valami mást, olyasmit, ami bennünket is elvezet az igazsághoz.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kettő × 4 =

hirdetés