Kitartani egymás mellett bármi áron? Válásom története

Alexandra vagyok, 37 éves, 2 gyermek édesanyja, elvált…

A filmekben ennél a pontnál az anonim klub tagjai megtapsolnának, mert ki tudtam mondani, mert vállaltam, szembenéztem vele. Csakhogy ez a való világ. Itt nincs taps, sem elismerő összekacsintás. Erre nagyon hamar rá kellett jönnöm. Ez nem mese, kisanyám, ez a való világ.

Amikor eldöntöttem, hogy megteszem ezt a lépést, sok szempontból átgondoltam a nehézségeket, melyekkel szembe kell majd néznem. Hosszas folyamat volt. Nem egyszer éreztem, hogy nekem ehhez nincs erőm és maradtam. A válást én akartam, teljesen egyértelműen. Mire a döntésig eljutottam, rendíthetetlen lettem. Ennek ellenére egy év után is vannak mélypontok. Nem arra gondolok, hogy megbántam. Házasságunk menthetetlen volt. Haldokoltam benne. Nem volt bántalmazás, nem csalt meg. Azok voltunk, akikre a válás után azt mondták: „pedig olyan szépen éltek”.

– Akkor hát miért? – teszik fel a mai napig a tolakodó kérdéseket, remélve valami szaftosat. A válással az életed pillanatok alatt felfordul. Bulvárossá válik, címlapra kerül. Mindenki a nagy sztorit akarja hallani, mások meg tudni vélik az igazságot. Hogy ebből mit tanultam meg? Közhelyes: el kell engedni! Már nem célom a saját igazságom hirdetése.

A válásban a legnehezebb eljutni a döntésig. Az a folyamat pokoli.

Főleg a mi esetünkben, ahol nincs annyira megfogható oka. Egy bántalmazó kapcsolatnál nem kell, azt gondolom, a döntést megindokolni. De egy látszólag házasságnál annál inkább. A többi már megy magától. Költözöl, költözik, egyezkedtek, veszekedtek, bíróság és vége. És kezdheted újra építeni az életed.

Hogyan jutottam el idáig? Hogyan lettem a látszólag nőből valódi nő, aki most vagyok? Hogyan kerestem az utam? Miként léptem ki a komfortzónámból és miként lázadtam, hogy visszalépjek? Az elején kell kezdeni ahogy minden mesét.

Vidéki családban nőttem fel. Egy teljesen átlagos családban. Kicsi korom óta a házasság volt az álmom. Minden vágyam az volt, hogy jó feleség és anya lehessek. Miért is gondoltam volna másként, hiszen nem volt más példám. Minden körülöttem lévő nő fiatal kora óta feleség volt és anya. Munka mellett ellátták az egész háztartást, bevásároltak, gyereket neveltek. Hazavárták a férjet, akinek már tálalták is a finom ételt, majd férj lepihent, a feleség dolgozott tovább. Gyerekként nekem ez volt a tökéletesség – látszólag mindenki boldog volt. Egy ilyen kép után pláne nem volt „választásom”, számomra ez volt a tökéletes élet eszményképe. El sem tudtam képzelni, hogy nem az a nő életcélja, hogy esetleg járja a nagyvilágot, hogy tapasztaljon, hogy ne csak adjon…

Kislányos álmaim később sem változtak. Emlékszem, középiskolás koromban egy fogalmazást kellett írni arról, hogy milyennek képzelem magam húsz év múlva. Ha! Mi sem egyszerűbb! Meg is írtam: feleség, anya. Nem azért, mert nem akartam karriert. Van szakmám, hivatásom. De azt gondoltam, az egyetlen boldogság egy jó házasság.
Tizenöt év házasság kellett, hozzá, hogy a tündérmesém a házasságról és alapvetően az életemről megváltozzon.

Rettentő fájdalmas volt és egyben felemelő rájönnöm, hogy ezen kívül is van élet. Attól, hogy ez a mese, az én mesém másképp alakul, még lehet szép. És igenis mindenkinek joga van megírni a maga módján a saját kis boldog meséjét. Azt is megtanultam, ha valakinek a történeted nem tetszik, szabadon kiléphet az életedből. A másoknak megfelelést és a „hagyományos” mesékhez való ragaszkodásomat a szüleimtől tanultam el. Kitartani egymás mellett bármi áron. Nem baj ha belebetegszel, csak a temetéseden elmondhassák, hogy a Pista és a Lujzi olyan szépen éltek.

Nehogy azt pletykálják, hogy a Lujzi két gyerek után 40 évesen bolondult meg, hogy elhagyta azt a rendes Pistit. Pedig az a jó ember egész életében dolgozott! Felnőttként és jó pár év házasság után már másként látom a gyerekkori eszményképemet. Már látom, ahogy anyám sírva áll a mosogató felett, törölgeti a könnyeit, és a kérdésemre – mi a baj? – az a válasz, hogy „semmi csak belement” a por a szemembe. Már látom, mert én is átmentem ezeken. Ellestem a mintát…

Válni szégyen, válni gáz – 2020-ban még mindig ezt tapasztalom. Talán valamennyivel könnyebb, mint anyáink idejében. Gyerekkel pedig végképp nehezebb. Nem vagyok pszichológus és biztos vitatkoznának is velem, de azt gondolom, én a gyerekeimnek többet adtam ezzel, hogy elváltunk. Nem mondom, hogy ez a helyes, és váljon minden boldog pár. De ha a példa rossz, és a gyerek(ek) rossz párkapcsolati mintát kap(nak), úgy gondolom, hosszú távon egy erős életvidám anyával jobban jár(nak), mint a zuhany alatt titokban síró, csalódott, szomorú anyával.

Egy évvel ezelőtt döntöttem. Kiléptem a tanult mintából. Egy ismeretlen útra léptem. Tanulnom kell, néha sírva, de azt is büszkén vállalva. Megtanultam szeretni a lépteim hangját, ahogy szép lassan haladok az új élet felé.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

16 + négy =

hirdetés