A nagy kékség, avagy hatalom, felelősség nélkül. Traumák, melyeket a virtuális valóságnak köszönhetünk

Előrebocsátom, vicces lesz, amit most olvasol. Mégpedig azért, mert jó eséllyel épp a „kék” felületen keresztül jutott el hozzád ez az írás. Így hát igen érdekes, hogy morgolódásom tárgya épp az életünket átható „nagy kékség”. Sajnos nem az, amelyben oly üdítő megmártózni, és egyébként az élet bölcsője ezen a bolygón. Ám belefulladni ebbe is lehet.

 

Igen, a „kékbetűs” közösségi felületről van szó, és arról, hogy már kongatják a szakértők a vészharangot, mert olyan személyiségtorzulások, olyan sérülések keletkeznek ebben a „nagy kékségben”, amelyek teljesen új kihívások elé állítják a psziché gyógyászait. Bizonyos sérülések, fájdalmak, traumák pár éve még nem léteztek. Bizonyos veszélyek nem is olyan régen még a fasorban sem voltak. Ma pedig mindennaposak.

Jó, tudom, rengeteg pozitívuma is van a virtuális közösségnek, pontosabban: lehet, illetve lehetne. De most inkább a morgolódásra okot adó jelenségeket helyezem a fókuszba. Ha tudatosítjuk őket, talán könnyebb lesz elkerülni a bajokat, amelyek így keletkezhetnek.

Trollkodás

Virtuálisan mindenkinek könnyen nagy a szája, ám attól még a kilőtt nyíl valódi szívben landol. A fájdalom, a sértődés, egyáltalán: a kiváltott érzelmek bizony mind valódiak. Csak épp a „feladóhoz” nem ér el a visszajelzés. Az emberek egyre kevésbé érzékelik, hogy minden tettnek, így a kommentekben leírt szövegüknek is következményei vannak. Ám mivel maga az ismeretség is virtuális, nem akkora veszteség egy „törlés/tiltás”, mint egy valódi kapcsolat-megszakítás.

Feladatkiosztás és egyéb elvárások

Mert ugye mindenki legyen kedves 0-24-ben online aktivitást produkálni! Ha nem osztod meg, nincs is szíved! Ha a barátom vagy, írj ide egy pontot! Ha erre nem reagálsz, nem is vagy ember! Ja, és nem köszöntöttél meg, pedig a rendszer tudatja ám veled, hogy szülinapom volt, de te nem írtál! Egyszóval: virtuális ismerősöm, téged a virtuális cselekedeteid alapján ítéllek meg – és bizony szigorúan! Hiszen ha én egész nap a neten lógok, akkor te miért nem vagy képes erre?

Kapcsolatfelvételi agresszió

Érkezik egy üzenet, ismeretlentől, szeretne ismerős lenni. Hát legyen. Mittudomén, ki ő, de mivel már számos nagyszerű embert ismertem meg a virtuális térben, és nem kevés valódi, hús-vér barátság is lett ezekből, hát legyünk nyitottak. Két perc múlva már jön is az üzenet, ismerkedés, randikérés jelleggel. Persze van az úgy, hogy csak annyi időm van, hogy rápillantok, de a rendszer oda-vissza „árulkodik”: látta, hogy láttam. Újabb két perc múlva új csipogás, új üzenet: „volnál szíves válaszolni?”. Általában már agresszív, követelőző, kötekedő hangnemben. Persze, mit is képzelek magamról, hogy nem az az elsődleges, hogy azonnal (!) válaszoljak?

Zaklatás, fenyegetés

Iskolai csúfolódás, öngyilkosságra buzdítás, verbális bántalmazás. Virtuálisan a bántalmazó még annyira sem éli át, milyen súlyos a tette, mint a valóságban (pedig ott sem mindig fogja fel). Aki viszont kapja, annak valódi a trauma. És néha valódi, visszavonhatatlan és tragikus a végkifejlet.

Tartalmi elvárások

Miről posztolok, miről van kint kép, ha van a párodról, gyerekedről, minek mutogatod magad és kit érdekel, ha nincs, akkor meg mégis mi a baj… Van sapka, nincs sapka… És a közösség nyomása alatt szépen, sunyin túlságosan fontossá válik, hogy mi van a profilodon. Ja, ha munkát keresel, netán olyan munkakörben dolgozol, ami ezt „megköveteli”, akkor valami álnévvel, virágot-macskát-naplementét ábrázoló fotóval csinálhatsz profilt magadnak, különben véged a valódi világban.

Hazugságok 

Photoshop, filter, flitter, tengerpart, tarka koktél, mosolygós-odabújós pózfotók, minden ragyog, teljes a boldogság, és még a gyerek matekleckéje is kész van délután ötre. Minden olyan, mint a valódi osztálytalálkozók első órája, amikor még senki nem ivott eleget ahhoz, hogy őszinte legyen. Szuper a házasságunk, csodálatosak a gyerekek, teljes az egészség, teli az erszény, imádjuk a munkánkat, és mi vagyunk a világ legboldogabb emberei. A sok hülye lúzer meg benyalja, de hát úgy kell nekik, nem?

Hadd higgye mindenki, hogy az egész életünk csak egzotikus nyaralásból, városnézésből, koncertre járásból, buliból áll. Hadd higgyék, hogy a gyerekek állandóan nyugodtak, kedvesek, jó fejek, és álmukban is mosolyognak. Hadd higgyék, hogy ennyi az egész!

A baj az, hogy sokan nézik-olvassák ezeket a felületeket azok közül is, akik valóban elhiszik, hogy ez mind így igaz, ahogy a kék felület mutatja. És megrémülnek, mert nekik bizony kibukkant egy pattanás a bőrükön. Mert nekik időnként fáj a fejük. Mert az ő gyerekük hármast hozott matekból és még a kakaót is kiborította legutóbb. Mert nekik válságban van a házasságuk, vagy már vége is. Mert nekik bizony vannak rossz napjaik. Mert ők nem minden pillanatban az álmaikat élik. Vagy maximum a rémálmaikat.

A „nagy kékség” hatalmat ad, a felelősségről nem ejtve szót. Hatalmunkban áll akkorát hazudni, amekkorát nem szégyellünk. És a virtuális valóságban nem sok helye van a szégyennek, így a csillagos ég csak az alsó határ! Erre pedig jól reagálni nem lehet, hiszen ha megkérdőjelezik, hogy ennyire mesebeli-e az életünk, akkor az a baj, ha meg elhiszik, akkor ők a hülyék, ugye.

Ehhez a hazugsággyárhoz hozzáférnek a gyerekek, ide értve azokat a nagykorúakat is, akik ugyanúgy valósnak fogadják el a „kék hatalom” tartalmát, mint ahogy egy hároméves még simán hisz a Mikulásban. És az elkészült – photoshopolt, agyonfilterezett – szelfivel rohannak a plasztikai sebészhez, hogy „ilyenre tessék faragni!”. Az élet egyéb területein meg ugyanezzel fordulnak a Jóistenhez, Univerzumhoz, akármihez. Mert hiszen lehetséges, láttam a neten!

És sajnos egyre kevesebben vannak, akik Besenyő Pista Bácsi örök érvényű gondolatát (az ő hanghordozásával) még magukénak tudják: „há’ nooooormááális?!”. Pedig hasznos lenne, ha nem halna ki teljesen a kritikus gondolkodás. A következő generáció mentális egészsége múlik rajta.

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.