„A férjem nem érdemli meg, hogy így nézzen ki a felesége.” Olvasónk megindító levele

Leszögezem, ez nem egy sikersztori lesz. Nem arról írok, honnan merítettem akaraterőt, melyik diéta vált be, mennyi idő alatt fogytam le 10-20-30 kilót, hogyan változott az életem és nem lesznek előtte-utána fotók sem. Most arról írok, milyen benne lenni. Milyen egy hatalmasra dagadt testben élni. Milyen minden egyes nap attól szorongani, hogy megint eltelik-e vajon egy nap, amikor nem bírom ki, hogy ne tömjem meg magam valami ínycsiklandozó finomsággal.

Ez nem tegnap kezdődött, a szüleim nevetgélve szokták mesélni, hogy négy háztartást is felszereltem Nutellás poharakkal gyerekkoromban. Én ezen már rég nem nevetek. Függő vagyok. Ha pár napig nem zabálok, és esetleg lemegy 4-5 kiló, máris Jennifer Annistonnak érzem magam, büszkén mesélem a férjemnek, hogy most érzem, hogy végig tudom csinálni. Aztán már másnap benyomok egy fél kuglófot (de hát cukormentes, mi baj lehet…). Ez a körforgás eddig 135 kilót tett a vállamra.

Úgy mozgok, mint egy pingvin vagy egy testes medve. Ha felállok, az első pár lépés nagyon megerőltető. Alig tudok kényelmes ruhát felvenni. Reggelente frusztráltan nézem a szekrényemet, ha épp a szennyesben van az egyetlen szett, amiben jól érzem magam. Ami nem szorít, de nem is csúszik le, nem nyomja ki a hasam, de tartja a hájat, hogy sétálás közben ne rengjen és még ülve is kapok benne levegőt.

Dührohamot kapok, ha a férjem bejön öltözködés közben, mert szégyellem, hogy megint a nagy bugyi van rajtam. De a többi lecsúszik a hasam alá. Rettenetes érzés. Ha megdicsér, hogy csinos vagyok, akkor arra gondolok, hogy biztos így akar motiválni, hogy menjen a diéta. Biztosan tudom, hogy szeret, ő a legjobb barátom is, a fél életemet vele éltem le. Nem érdemli meg, hogy így nézzen ki a felesége. Olyan büszkén beszel rólam, hogy milyen csodás anyja vagyok a gyönyörű kislányunknak, hogy milyen sikeresen haladok előre a hivatásomban. Én meg arra gondolok, hogy mások csak azt látják, hogy mekkora vagyok, azt lesik, mit eszek, mit iszok. Találgatják, vajon ez a sikeres harmincas férfi az ő hatvan kilójával mit lát bennem.

Ha találkozok egy régi baráttal, mindig szólok előre, hogy le ne döbbenjen a plusz harminc kilón, amit az utolsó találkozásunk óta felszedtem. Ha egyedül utazom a buszon arra gondolok, hogy biztos azért nem ül mellem senki, mert félig átlógok a másik ülésre. Ha valaki megnéz az utcán, biztos vagyok benne, hogy a hájamat nézi. Nem hordok soha ujjatlant, mert úgy érzem mindenki az hatalmas karjaimat nézi. Ha otthon felveszem és látom kislányom aprócska kezét, ahogy átöleli ezt az óriási kart, elborzadok. Nem hordok szoknyát, mert összeérnek a combjaim és pár méter után kialakul a „dagibetegség” – csak így hívom -, amikor a súrlódásról égetően kidörzsölődnek a lábaim. Nem tudok magassarkút hordani, nem tudok keresztbe tett lábbal ülni, nem férek el a kádban, nem erem el a hátam, nem látszódik a kulcscsontom, csíkos a hasam, a combom, a karom. Az arcom teljesen eltorzítja a puffadás.

Gyakran fojtogató érzés fog el, és zokogok, hogy le akarom venni ezt a hájbundát, ami körülvesz. Úgy képzelem, hogy csak kicipzárazom, mint egy kabátot vagy egy kezeslábast és egyszerűen kilépek belőle. Hogy ismét a valós énemet láthassam a tükörben. Úgy érzem, ez nem én vagyok. Botorságnak tartom, ha valaki a „fogadd el magad!” rémes közhelyév vigasztal. Nem tudom elfogadni, nem akarok ilyen nehezen élni a szó szoros értelmében.

Rohangálni akarok a kislányommal, bikiniben labdázni a strandon, csinos fehérneműket hordani, Macskanőnek öltözni farsangon, flitteres kisestélyiben köszönteni az Újévet, korcsolyázni akarok anélkül, hogy félnék attól, hogy egyedül nem tudok felállni, ha elesek.

Én akarok a lenni az a szomszéd csaj, az az anyuka, aki megcsinálta, az a nővér, aki elérte, aki végigcsinálta, aki példa lehet másoknak, aki még csak ott tart, ahol én most. Aki csendben szenved, de nem meri ezeket elmondani senkinek (talán saját magának se), mert kívülről nézve végtelenül egyszerű a képlet.

De aki kövér, az nem most kezdett el kompenzálni valamit. Az eddig is azt tette. A túlevést, a zugevést, a testképzavart (amikor nem látjuk akkorának magunkat, amekkorák valóban vagyunk) mind bennünk levő megoldatlan problémák okozzák. Ezekkel szembenézni pedig rettenetesen nehéz. Sokszor ezért bojkottáljuk tudatalatt a fogyókúrát, mert akkor elindulnánk egy önismereti úton is, amikor ezeket a belső tégláinkat is le kellene bontani.

A sikeres fogyókúra pedig megköveteli a kitartást, az önkontrollt, a tudatosítást, kimozdít a komfortzónánkból és egy járatlan útra terel minket. Pontosan ez történik egy önismereti foglalkozáson is. Ez pedig kezdetben félelmetes és fájdalmas, de aztán fantasztikus és felszabadító élmény. Én már átéltem és valóban pazar érzés volt. Az voltam, aki mindig is akartam lenni. És bármire képes voltam. Az is én voltam, és ez is én vagyok: a csigaházába visszabújt dagi lány a kedves mosolyával, akit rabul ejtettek a feledhető finom falatok.

A fenti sorokat lejegyző Olvasónk anonimitást kért, nagyon köszönjük, hogy megtisztelt bennünket a bizalmával! 

Nyitóképünk illusztráció

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.