Maszkmizéria, te csodás!
//Ülök a nyelviskolában, több hét kihagyás után. Szinte üdítő érzés a tanulótársakat élőben látni a sok online óra után. Mivel a héten lejár a bérletem, kivételesen bejelentkeztem egy „személyes” órára is.
Van még pár perc kezdésig, várjuk, hogy megérkezzenek a többiek. Az egyik tanulótárs megkérdezi, ragaszkodunk-e a maszkhoz? Miután egyedül én viselek maszkot, furcsa lenne nemmel válaszolni. Magamtól nem kértem volna meg rá senkit, de így mondhatom: igen, örülnék, ha a többiek is viselnék. Fel is veszi nyomban mindenki a maszkját, még a tanár is kiszalad érte. Milyen rendesek – gondolom -, utólag már hozzáteszem fejben: a maszkviselés egy ekkora tanteremben miért nem evidens? Tisztában vagyok azzal, hogy nehezebben fogjuk érteni egymást, de másfél órát fogunk együtt tölteni nyolcan, tizenkét négyzetméteren.
Jönnek a többiek. Látják, hogy mindenkin maszk van, így engedve a „csoportnyomásnak”, zokszó nélkül felveszik ők is.
Megkapjuk a feladatot, kis csoportokban beszélgetünk. Nem telik el öt perc, az asztal másik oldalán ülő lány idegesen letépi magáról a maszkot.
– Zavar valakit, ha leveszem?! – csattan fel. – Ha zavar, akkor én most felállok és hazamegyek!
Így adja elő magát, totál agresszíven.
Igen, zavar, hogy leveszed a maszkod! Nyugodtan hazamehetsz! Ezt persze nem mondja senki. Én sem. Le vagyok fagyva. Csendben hurrogok. Én is befizettem a bérletet, nekem is jogom van ahhoz, hogy maradjak. Szívem szerint én rohannék ki a teremből, tüntetőleg. Nem az bánt, hogy nincs rajta maszk, inkább az, ahogy a helyzetet kezeli.
Telnek a percek, angolozgatunk, eközben további tanulótársakról kerül le a maszk. Van, aki a köztes megoldást választva folyamatosan húzogatja fel-le.
Nincs egység. Nincs megértés. Nincs figyelem, önfegyelem.
Látszólag persze béke van. Ugyanaz a nóta, mint kint.
Lassan felengedek, csak azért is kibírom a másfél órát. Végül is most már bárki bárhol megfertőzhet.
Alapító-főszerkesztő
Több mint két évtizedet töltöttem az írott média világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbálhattam magam újságíróként, szerkesztőként. 2006-2012 között leginkább építészeti szakújságíróként, PR-szakemberként voltam aktív, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem.
Az eletszepitok.hu weboldalt 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszakanyarodtam eredeti hivatásomhoz; gyermekjóléti alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom, prevenciós, edukációs, pályaorientációt támogató foglalkozásokat tartok, érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a szociális kompetenciafejlesztés és a készségfejlesztés áll. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetben szereztem mesterdiplomát, okleveles szociális munkás, felsőfokú intézményi kommunikátor, újságíró és kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem.
