Maszkmizéria, te csodás!

Ülök a nyelviskolában, több hét kihagyás után. Szinte üdítő érzés a tanulótársakat élőben látni a sok online óra után. Mivel a héten lejár a bérletem, kivételesen bejelentkeztem egy „személyes” órára is.

Van még pár perc kezdésig, várjuk, hogy megérkezzenek a többiek. Az egyik tanulótárs megkérdezi, ragaszkodunk-e a maszkhoz? Miután egyedül én viselek maszkot, furcsa lenne nemmel válaszolni. Magamtól nem kértem volna meg rá senkit, de így mondhatom: igen, örülnék, ha a többiek is viselnék. Fel is veszi nyomban mindenki a maszkját, még a tanár is kiszalad érte. Milyen rendesek – gondolom -, utólag már hozzáteszem fejben: a maszkviselés egy ekkora tanteremben miért nem evidens? Tisztában vagyok azzal, hogy nehezebben fogjuk érteni egymást, de másfél órát fogunk együtt tölteni nyolcan, tizenkét négyzetméteren. 

Jönnek a többiek. Látják, hogy mindenkin maszk van, így engedve a „csoportnyomásnak”, zokszó nélkül felveszik ők is.

Megkapjuk a feladatot, kis csoportokban beszélgetünk. Nem telik el öt perc, az asztal másik oldalán ülő lány idegesen letépi magáról a maszkot.

– Zavar valakit, ha leveszem?! – csattan fel. – Ha zavar, akkor én most felállok és hazamegyek! 

Így adja elő magát, totál agresszíven.

Igen, zavar, hogy leveszed a maszkod! Nyugodtan hazamehetsz! Ezt persze nem mondja senki. Én sem. Le vagyok fagyva. Csendben hurrogok. Én is befizettem a bérletet, nekem is jogom van ahhoz, hogy maradjak. Szívem szerint én rohannék ki a teremből, tüntetőleg. Nem az bánt, hogy nincs rajta maszk, inkább az, ahogy a helyzetet kezeli. 

Telnek a percek, angolozgatunk, eközben további tanulótársakról kerül le a maszk. Van, aki a köztes megoldást választva folyamatosan húzogatja fel-le.

Nincs egység. Nincs megértés. Nincs figyelem, önfegyelem.

Látszólag persze béke van. Ugyanaz a nóta, mint kint.

Lassan felengedek, csak azért is kibírom a másfél órát. Végül is most már bárki bárhol megfertőzhet. 

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között főként szakújságíróként ténykedtem és fenntartható építészet témaköréhez kapcsolódó szakmai konferenciák, workshopok, illetve szakkiadványok létrejöttében közreműködtem.

Újságíróként szerettem volna kimaradni a nagy médiaátrendeződésből, részben ezért hoztam létre 2013-ban ezt a független felületet. A magazin kitartó munka és elköteleződés eredménye, család, munka mellett, szabadidőnk terhére gondozzuk alkotótársaimmal.

Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom élménypedagógiai alapokon nyugvó készség- és szociális kompetenciafejlesztést célzó csoportfoglalkozások, tematikus táborok keretében. Főbb témaköreim prevenciós-edukációs területen: kortárs bántalmazás, cyber bullying, netikett, tudatos médiahasználat, ökoszemlélet, fenntarthatóság. Szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró, kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem. Jelenleg a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet végzős MA-hallgatója vagyok, kutatási témám az iskolai mentálhigiéné.