A hárítás és a bűnbakkeresés csapdái, avagy tanulsz a hibáidból?

Már gyerekkorunkban is sokszor hallottunk szüleinktől, akik a helytelen viselkedésformáktól mások intő példáin keresztül próbáltak minket eltántorítani: „Tanulj mások hibájából!” A helyzet azonban az, hogy míg jól nevelt gyerekként igyekeztünk elfogadni ezt az intelmet, addig felnőtt fejjel gyakran egész sor érvet gyártunk annak bizonyítására, hogy velünk miért is nem fog ugyanez a dolog megtörténni.

Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem okolhatjuk a környezetet, a párunkat, a szüleinket, a főnököt az ismételt padlóra kerülésért? Hányszor kell véget vetni ismét a párkapcsolatnak, kilépni újra a munkahelyünkről vagy elköltözni egy másik lakásba vagy házba, mert valahogy mindig hiányzik az az egy kis plusz, amit sosem tudtunk igazán megfogalmazni? Amikor az ember felismeri, hogy újra és újra átélte ugyanazt, pedig akár hosszú évek is eltelhettek a történések között, érdemes egy kis időre megállni és befelé figyelni. Ilyenkor hasznos lehet csinálni egy listát arról, hogy a kapcsolatok vagy munkahelyek, illetve otthonok váltásai/változtatásai között mi a közös tényező. Az első helyen – bár röhejesen evidensnek tűnhet – mi magunk állunk majd. A többi gyakorlatilag olyan külső magyarázat, amivel mi nem néztünk megfelelően szemben, mi nem kezeltük helyesen, mi hagytuk, hogy csapdában tartson.

A bűnbakképzés, vagyis egy másik ember okolása a saját problémáinkért – ugyan hamisan -, de levehet a vállunkról némi terhet, hogy a „miért történt velem újra meg ez” kérdésre dühösen rávághassuk, hogy „persze, hát emiatt/amiatt/miatta”.

Azonban, ha egy kicsit csendben vagyunk, és megpróbálunk egyedül eltölteni egy nyugodt fél órát-órát (TV, telefon, rádió, újság és minden olyan dolog nélkül, ami lekötheti a figyelmünket), akkor belülről egyre hangosabban kiabál majd a saját igazságunk ékes szólója, hiszen mindig is pontosan tudtuk, hogy a hibáinkért és a tetteinkért kizárólag mi vagyunk a felelősek. Ha mást állítunk, és mindig magyarázkodunk, akkor csak saját magunkat csapjuk be. Ha örökösen azt keressük, hogy kire lehetne ráhúzni a vizes lepedőt, akkor elveszítjük a lehetőségét annak, hogy megtanuljuk mosolyogva elengedni az olyan dolgokat, amiken nincs módunk változtatni.

Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy minden belőlünk fakad, akkor ráléptünk a változás első lépcsőfokára. Listánkról minden mást kihúzhatunk és saját nevünket bámulva nevetve felkiálthatunk, hogy „aha”. Ha életünk egy része boldogtalanságot vagy bosszúságot okoz nekünk, akkor a legelső, amit magunkért tehetünk, hogy felismerjük: itt bizony változásra van szükség. Ez a változás azonban legbelül kezdődik. Ezt Neked kell érezned, és akarnod. Készülj fel, hogy kemény munka lesz és sokszor fizetsz majd érte vérrel, verejtékkel, veszteséggel. A nyereség azonban egy életre fog szólni.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × négy =

hirdetés