Mi segít szakítás után? Ha ajándékot adsz, ne érezd veszteségnek!
Amikor szerelmesek leszünk először (ki az óvodában, ki jóval később, de előbb-utóbb jön egy „első szerelem”), önfeledten adjuk át magunkat az érzésnek. Nem csupán kinyílnak szívünk-lelkünk kapui, hanem mindenestül leomlanak a falak, melyek megvédenek, de távol is tartanak a másik embertől. Nem egyszerűen sokat adunk önmagunkból, hanem teljesen átadjuk magunkat a kedvesnek. S amikor véget ér a kapcsolat, akárhogyan is, akaratlanul is megtartunk valamit a másikból, és ő is magával visz belőlünk valamit.
Ha nagyon fájdalmasan ér véget egy (vagy több) kapcsolat, úgy érezhetjük, kifosztottak. Hadd idézzem egy kedves olvasónk szavait, hiszen nagyon találóan fogalmazza meg: „…aki elment, elvitt belőlem valamit, s nekem újra kellett építenem önmagam, mert túl sokat adtam magamból..” A fájdalom, amit érzünk egy szakítás után, azt jelzi, hogy nem tudunk annak örülni, amit kaptunk a kapcsolattól, hanem azt siratjuk, amit… nem, nem amit adtunk, hanem azt, amit elvettek tőlünk! S ez nagy különbség!
Hogyan történhet meg, hogy úgy érezzük, kifosztottak, pedig akkor, amikor adtunk, még azt hittük, szívesen ajándékozunk? Alapszabály, hogy
„ha ajándékot adsz, ne érezd veszteségnek”,
azaz úgy adjunk, hogy azt később se bánjuk meg. Jól hangzik, mégis gyakran elhibázzuk a dolgot. Miért? Mert valójában üzletet próbálunk kötni. Amikor úgy adunk, hogy valamit várunk cserébe, az üzlet. A Nap úgy ontja sugarait, hogy nem számolja, ki mennyire örül neki, ki köszöni és ki nem. Az orgona nem úgy árasztja illatát és szépségét, hogy azt figyelné, ki szagolja-nézi örömmel, ki hálás azért, hogy ő létezik-széplik-illatozik. A Nap süt, mert az a természete, az orgona illatozik, mert az a természete.
Amikor úgy tudunk adni, hogy még egy halvány köszönömöt sem várunk érte, amikor nem igényeljük még azt sem, hogy a másik ember elismerje, értékelje azt, amit érte teszünk, neki adunk, akkor utólag sem fog fájni a dolog, akkor sem, ha közli, hogy ez neki nem érték, nem számít, nem kérte és vigyük a fenébe az egészet! Amikor valamit azért teszünk, adunk, mert „ez a természetünk”, akkor nincs elvárásunk a másik irányába, még annyi sem, hogy vegye már észre!
Fotó: 123RF | QiFeng
Hogyan állhatunk át ilyen gondolkodásra? Nem könnyű, ha egy életen át máshoz szoktunk, de nem is lehetetlen. Nekem személy szerint úgy sikerült, hogy abból indultam ki, hogy „én így szeretek”. Mint a Nap és az orgona. Nekem ez a természetem, ezt kínálom, ontom, ha nem értékeli a másik fél, az ő baja, de rajtam ez mit sem változtat. Nem leszek kevesebb attól, hogy észre sem veszi, hiszen a Napot sem homályosítja el, hogy emberek millióinak fel sem tűnik, hogy süt, az orgona illata sem halványul el attól, hogy esetleg senki nem áll meg szimatolni, gyönyörködni benne. Lehet, hogy neked más recept fog működni. De érdemes megtalálni a megoldást, amihez „nem kell” a másik ember. Az a megoldás, ami belőled fakad, és nem igényli egy másik ember ilyen vagy olyan viselkedését, az a te megoldásod.
Sokszor elrejtőzik az „üzlet” egy olyan gondolat mögé, amit utólag veszünk csak észre, amikor azt mondjuk: „én királyfinak szerettem volna látni, de kiderült, hogy bizony nem volt az”. Ekkor is elszakadunk saját természetünktől, és válogatunk. Mintha a Nap vagy az orgona megválogatná, kinek „szolgáltat” (ugye, milyen keményen hangzik ilyen megfogalmazásban?) és kinek nem.
Ha királyfi, szuperember, garantált holtomiglani tenyéren hordozással,
akkor igen, akkor szívesen adom magam, ha nem, akkor bocs, vissza az egész! És akkor sajnos utólag átvágva, kifosztva, kirabolva érezzük magunkat. A másik nem teljesítette a „szerződésben foglaltakat”, nem volt „királyfi”.
Nos, így készül az „emberszív vadasan”. Néhány ilyen élmény után úgy érezhetjük, jobb egyedül. Hiszen minden kapcsolattal csak vesztettünk önmagunkból… hát ez nem valami jó üzlet! És ez tökéletesen igaz is, amíg megtartjuk az üzleti szemléletünket! Nem is biztatok senkit arra, hogy veszteséges üzletbe fektessen!
A feloldás az a szemlélet, amellyel teli vannak a spirituális felületek: a szeretet belőled fakad, és végtelen. Nem kell hozzá senki másnak „valahogyan” viselkednie, pláne teljesítenie. Ez kissé elvont megfogalmazás, tudom. De gondolj a Napra, gondolj az orgonára. És fedezd fel, mi az, ami „a te természeted”. Az mindig, mindenkor és minden körülmények között te vagy és egyben a tiéd is. Belőled fakad, és végtelen. Sosem foszthatnak ki belőle, adhatod nyugodtan, királyfinak, békának egyaránt, akkor is marad elég egy életre.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
