Hazatérés, az élet fele, otthon, szeretet, gyerekek, emberek. Tófalvi Zselyke novellái. Könyvajánló

Reggel hatkor napindító kávé, egy kis egyedüllét, a gyerekek keltegetése, buszozás, a hétköznapok otthoni melegsége, kinti hideg, gyerekkacaj, a Thököly út fényei, emberszeretet. Jó belemerülni egy ilyen világba, közben sorsok elevenednek meg, amelyek keresztül-kasul szövik a Földet, és mind ugyanonnan indulnak ki, valahonnan Erdélyből, aztán vissza is kötődnek oda, a gyerekkorba. Az egyik történet magáé az íróé. Tófalvi Zselyke kötetének hangulatába könnyen belebújhat az ember, főleg a kávé gyakori emlegetése teszi nagyon közelivé és szerethetővé, a kétgyerekes anyuka hétköznapjait ugyanakkor átszövi a küzdelem az emlékekkel, szürreális álmokkal, nem alszik, homlokot szorít a hideg ablaküvegre, sirat egy eltűnő világot, de az Amikor hazajössz rövid novelláiban az élet mégis szép.

Az embereket maga körül figyelő és szerető író képe bontakozik ki a történetekből. Ezer felé ágazó kelet-európai sorsokat vázol fel nagy vonalakban, az emberek az életük felére jutottak, és ott visszafordulnak, megbocsátást remélve, visszatérve az erdélyi szülőföldre, a gyerekkorba, lelkifurdalással a hűtlenül otthagyottak iránt, és rácsodálkozással arra, mi is lett a valóságban az egykor nagyon vágyott jelenük. Ezek az emberek ugyanis odaértek, ahova tartottak, kemény munkával, nagyon messzire, keletről nyugatra, tanyáról a metropoliszba, szegénységből a jólétbe, diktatúrából a szabadság földjére, de végül mégis kifordul önmagából ez az életük. Éles kontraszt és finom, kesernyés irónia kíséri ezeket a visszafordulásokat, gyakorta dobálják el a kellékeket, a mobiltelefont, okosórát, hagyják ott a luxus autót, lopásra ítélve, miközben lihegve másznak fel, vissza a régi tanyára, sötétben, hidegben, a kiszűrődő fényt fürkészve, ami bevilágítja a múltat. Nem ugyanoda vágynak vissza, és már az sem olyan, mint volt, csak keresnek valamit: hazátlanok a köztes lét földjén.

Nem különleges, hanem teljesen hétköznapi sorsok ezek, de az egész huszadik század bontakozik ki belőlük, a történelem ereje formálja őket rendkívülivé. Néha a nagy pillanatok, mint a román forradalom, kislányként érik az embert a tornaterem öltözőjében, de attól még nem kevésbé hatnak rá. Olyan a kötet, mint egy mozaik, amelynek darabkái szép lassan összeállnak, a rövid történetek látszólag rendszertelenül és lazán kapcsolódnak egymáshoz, végül az ember már kíváncsian várja a következőt, hogy most kinek az életébe kaphat betekintést, és néha egy kis meglepetésként ugyanannak a történetnek egy másik szálát is megismerjük, de egyszercsak mindez együtt kezd el hatni, összeáll egy kép, amiben mindennek helye van. A történetek egyre komorabbak, egyre tragikusabb sorsokat takarnak, reménytelen, sehová sem vezető utat, amelynek során a családok széthullannak darabjaikra, de nincs más lehetőség, nincs alternatíva: nem megoldás az otthonmaradás és nem megoldás a nyugati munka sem. A hazátlanság idővel a családok, a kapcsolatok szívszorító szétesésében nyilvánul meg, s így válik egyetlen formáló értékké az író személyes életében az, hogy ő minden viszontagság ellenére legalább egyben tarthatja a legközelebbi szeretteit.

Ugyanis keserédes a jelen az írónak is, aki közben egyes szám első személyben feltűnik időnként, de a gyerekei megédesítik ezt a jelent, ünnepé teszik a hétköznapokat, meleget és kacajt visznek a télbe. A fenyegetettség a szürreális, nyomasztó álmokon keresztül nyilvánul meg, a világában se szerelem, se férfi nincs, egy egyedüálló anya, de inkább szülő alakja rajzolódik ki. Egy pillanatra villan fel a hiány magyarázata: két hallottnak jár számadás, egy édesanya és egy férj az. Az ő személyes visszafordulásában azonban a gyerekkor a biztonságot, a talajt jelenti, amin stabilan állva ki lehet bírni az élet kegyetlen fordulatait.

Amit nagyon megszerettünk benne, az a fanyar humor, ahogyan a midennapok mozzanataiban érdekes és ironikus párhuzamokra lel: kedvencünk a buszon gyakorolt verstanulás, A walesi bárdok, ami összefonódik az utazóközönség által felvillantott társadalomrajzzal:„Hadd látom, úgymond, mennyit ér / A velszi tartomány”. A jelen mindig egy görbe tükörben látszik, de főleg mindig kineveti a technika uralta modern létet. Mégis mindent átható, elfogadó szeretet és megértés övezi ezeket a történeteket. Egy kávé mellett, reggelente, amíg a gyerekek fel nem ébrednek, mindenkinek ajánljuk.

Fülszöveg

Tófalvi Zselyke a társadalomtudományok felől érkezett a kispróza felé: tárcái, jegyzetei, novellái a hétköznapi dimenziót villantják fel – és azt, ami a mindennapiságok mögött van. Az intenzív személyes viszonyok, a szabályszerűségek és a szabályok áthágása egyaránt érdekli, úgy ahogyan azokat a mindennapi beszélt nyelv feltárja. Szövegei ezért tűnhetnek „közelinek” (reggeli buszozás, kocogás, lomtalanítás stb), egyértelműnek, ezért találják meg a helyüket az olvasók személyes élményeiben, mindennapjaiban. Ebből az egyszerűen átláthatónak tűnő szövegből a szerkezet, a felvillantott történetek, történetfoszlányok asszociatív szövete többrétű, kevésbé átlátható narratívát bont ki, de a szövegszerkezet mélyebb összefüggések, kevésbé egyértelmű tartalmak felé visz. Egy-egy könnyen átérezhető helyzet, egy erős élmény az, amit ezek az írások kínálnak. A rövid történetek összeérnek, és egy tág, narratív térben kezdenek működni, élni.

A könyv a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg

Fehérváry Krisztina

Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő

Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.