Vissza a vadonba, vissza önmagadhoz! Vendégposzt

A sors tükröt tart elénk olykor, s úgy alakul az életünk, hogy az addigi, megszokott szerepeinkből kénytelenek vagyunk kilépni; más emberként új, járatlan utakon kell helyt állnunk, próbatételek közepette. Így kaphatunk olyan leckéket, melyek lelki fejlődésünkhöz elengedhetetlenek.

Az élet olyan, akár egy sűrű vadon, több száz szereplővel, akik valamilyen formában felbukkanhatnak az utunk során. Olykor segítőként, tanítóként, máskor vigaszként, támaszként vagy álruhába bújt angyalként, de mindannyian a jellemünket formálják.

Ebben a vadonban sokszor eltévedhetünk, letérhetünk a biztosnak hitt útról és egészen más élethelyzetben találhatjuk magunkat, mint amilyet megszoktunk vagy korábban elterveztünk.

Van, hogy mások mondják meg, milyenek vagyunk, mi a jó nekünk. Van, hogy kételkedünk abban, hogy a vadon megfelelő, biztonságos hely a számunkra, s azt gondoljuk, a legjobb magunk mögött hagyni, tudomást sem venni a létezéséről. Ilyenkor kutatni kezdjük az anyagi világban fellelhető örömöket, lehetőleg minél többet és minél gyakrabban; a pénzt, a sikert, az élvezetek gyöngyeit a vágyak tengerében. Csakhogy nem kerülhetjük el a sorsunkat. Nem fordíthatunk hátat önmagunknak. Általában ilyenkor érkezik el az a pillanat, amikor szembe kell néznünk a múlt súlyos köveivel, melyek akadályként hevernek a lábunk előtt.

Jó lenne tudatosítani, hogy van nálunk egy olyan iránytű, ami megmutatja, merre induljunk el. Ez az iránytű az intuíciónk. Ezt senki nem veheti el tőlünk. Ha egy kudarc, egy csapás által kifosztottnak érezzük magunkat, emlékeznünk kell arra, hogy létezik a belső iránytűnk. Egy sorscsapás, katasztrófa vagy egy kudarcba fulladt szerelem fenekestül felforgathatja az életünket. Mint egy perzselő erdőtűz, ami, ha utat tör magának, és nem marad más a nyomában, csak bánat és hamu.

Megeshet, hogy későn térünk vissza a vadonba, mert kedvezőbb időkben nem foglalkozunk azzal, hogy kik vagyunk valójában és milyen hitrendszerek, sémák mentén működünk. Minden nőben és férfiban lakozik egy megszelídíthetetlen, zabolátlan, felsőbb én, aki nem tűri a korlátozásokat, nem hajt fejet semmilyen akaratnak vagy elvárásnak. Mégis mostohán bánunk vele. Nem vesszük figyelembe, hogy semmi másra nem vágyik, csak szeretetre és szabadságra. Arra, hogy érzékeljük. Jöhet csapás, betegség, magány, félelem, ez a tiszta részünk nem ijed meg, mert nála van az a bizonyos iránytű.

Ha úgy is érzed, hogy elveszett a cél, az irány, jusson eszedbe, hogy a zabolátlan ősi belsőd segíthet a megfelelő ösvényre terelni. Csak figyelned és hallanod kell. Az állatoknál nagyon fontos a szaglás, a szimat. Ez egy olyan eszköz számukra, amely kiutat mutat a bajban. Kutat, keres, utat tör, előre visz és eredményre vezet. Vajon, mi miért nem merünk, akarunk a lelkünk vágyaira hagyatkozni? Miért lépkedünk vakon, ingoványos talajon, amikor senki más nem tudja jobban az irányt nálunk, csak mi magunk?

Lehet, hogy a vadontól éppen messze vagy. Hogy egy helyben toporogsz, kétségek, félelmek között. Nem érted, miért éppen feletted tört ki a zivatar, miért feléd süvít a szél. Tudd: nem vagy messze a békétől, a szeretettől, a valós felismerésektől. Visszatalálhatsz önmagadhoz, a belső vadonba. Nem számít majd, mennyire zűrös a világ odakinn. Ideje szembenézni önmagaddal! A vadon mindent túlél, és nem ér véget a földi élettel.

Fogd erősen az iránytűt! 

 

Írta: Szabon Eszter

Nyitókép: Kamrowski Photography, Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

kilenc + tíz =

hirdetés