Ki időt rabol, életet rabol
Ki időt nyer, életet nyer, így szól a közmondás. Igen, az idő maga az élet, természetesen a térrel együtt. Vita van arról a tudósok körében, hogy negyedik dimenziónak tekintsük-e az időt, vagy egészen másnak, egyvalami viszont tény: földi, anyagi életünk térben és időben válik lehetségessé. Vagyis kell egy hely, ahol élünk, és kell az idő is, amikor élünk. Nulla területen, nulla időben nem tudunk élni.
Ráadásul manapság kimondottan időszűkében vagyunk. Tehát minden perc kincs – legalábbis elvileg. Annyi mindent kell ebbe a rövid kis életbe, a rövid kis napokba belesűríteni!
Mégis, nagyon lazán bánunk vele. Az még hagyján, hogy a sajátunkkal – végül is, a miénk. A saját időmet, a saját életemet úgy szúrom el, ahogy akarom, ha hülyeségeket nézegetek a neten, ha rossz szervezéssel órákat vesztegetek el, az én dolgom.
Na de a mások ideje… ahhoz nincs jogunk, hogy raboljuk.
Az idő, a drága életidő az egyetlen, amit nem adhatsz vissza, ha egyszer elvetted. A mobiltelefon és az állandó elérhetőség egyik káros hozadéka, hogy a maradék tisztelet is elveszett mások ideje iránt. Régebben, az idősebbek még emlékezhetnek rá, nem volt mindenkinek telefonja, akinek volt, annak is csak a vonalas. Ha tehát kedden megbeszéltük, hogy szombaton délelőtt tízkor találkozunk egy adott helyen, akkor tűzön-vízen át ott voltunk, mert nem állt módunkban hipp-hopp lemondani. Egymás programjait is tiszteletben tartottuk, ugyanezért. Tervezhető(bb) volt az élet.
Több volt a bizalom is: ha például késett a vonat, és ezért később értem haza, anyám nem kapott idegrohamot, tudomásul vette, hogy ez van, repülni nem tudok, nincs baj, és én sem tettem semmi rosszat.
Ma – talán öregszem – hiányolom ezt a minőséget. Az állandó elérhetőséggel visszaél az, aki öt perccel korábban szól (és még jó fejnek érzi magát, hogy „előtte” jelentkezik), hogy nem jön. Az életet rabolja az is, aki késik (különösebb ok nélkül!), s emiatt mások „üresjáratban” várakoznak. Életrablás az is, amikor valaki – hatalmi pozícióból – feltart másokat a megegyezett időn túl.
Persze ezek a dolgok gyerekkoromban is megvoltak. Például volt egy tanárnőm, aki mindig mindenhonnan elkésett. Majd mikor közel egy teljes órát késett a kétórás zenekari próbáról (mi meg ott bandáztunk a suli kertjében), közölte, hogy „akkor egy órával tovább tartjuk”. Nem izgatta, hogy nekünk még leckét kell írni, időben hazaérni, mert a szüleink várnak. Az pedig még kevésbé érdekelte, hogy elrabolt egy teljes órát az életünkből, és épp készül még egyet hozzárabolni.
Menedzseri munkám során tapasztaltam, hogy ma már különleges képességnek, afféle „szupererőnek” számít, ha valaki tartja az ütemet. Ha a megbeszélést 10 és 11 óra közé terveztük, akkor 11-kor be is fejezzük. Ha a találkozó 14:30-kor van, akkor 14:25-kor ott vagyunk, és nem 35-40 táján esünk be az ajtón, kezdünk elhelyezkedni stb.
Akit – hozzám hasonlóan – zavar az életrablás, az pedig kemény harcra készüljön. Nem egyszerű szembemenni az áramlással… viszont érdemes! Érdemes megkövetelni, hogy időben jöjjenek és menjenek az emberek az életünkben, érdemes – és egyben alapelvárás – példát mutatni ebben.
Sok kis példa jó gyümölcsöt fog hozni. Tanulságul még egy történet, egy másik tanárnőmtől. Ő olyan pontos volt, mint az atomóra. Pontosan érkezett az órára, és pontosan be is fejezte. Pedig az egyetemen nincs csengő. Elmesélte egyszer, hogy lánykorában mindig mindenhonnan elkésett, elő nem fordult vele, hogy valahová pontosan, netán korábban érjen oda. Aztán szerelmes lett. A fiú pedig nem támogatta az elkéséseit: ha délután 5 órára beszéltek meg randevút, a srác 5 óra 1 perckor lelépett. Volt, hogy már az utca végén futott a lány, a srác látta, de akkor sem várta meg. Talán kegyetlennek tűnik a dolog, de a tanárnőm ezt nem így élte meg: neki megérte megváltozni. Amikor ezt elmesélte, már 25 éves házasok voltak. És ragyogott a szeme.
Önbecsülésünk, öntiszteletünk is megerősödik, ha nem engedjük, hogy életünket rabolják mások. Semmit nem adhatnak cserébe.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
