A szomszéd pasi flörtöl velem
Kitavaszodott. A napsugarak mindenkit kicsaltak a kertbe. Én a gyerekkel tollasozok. Eddig 3 ütés a rekordunk, de még csak egyszer jött össze, és lehet, hogy az is csak 2 volt. Mindenesetre jól esik háromnak mesélni, fő az optimizmus. Lesz az még 4 is. Van időm nézelődni, fák, virágok, fény…
Megakad a szemem a szomszéd pasin.
Ő a teraszon sziesztázik, teljesen átadja magát a pillanatnak, jó nézni, ahogy csukott szemmel szívja magába a tavaszt. Megérzi, hogy nézem, kicsit megrázza magát, lustán nyújtózik, mint aki most ébred, mmm, szeretném végigfuttatni az ujjaim a testén – honnan bukkant elő ez a gondolat? –, álmosan néz körbe, hunyorog a napfényben…
Megakad a szeme rajtam.
Elmosolyodik. Nyújtózik még egyet, én annyira belebambulok a látványba, mint abban a régi üdítő reklámban az irodista hölgyek az ablakmosó pasi láttán.
Kíváncsi vagyok, milyen érzés, ha a bajsza a nyakamhoz ér. Csiklandozna? Még soha nem volt olyan pasim, akinek bajsza van. Szeretném a bőrömön érezni a teste melegét. Mintha csak hallaná a gondolataimat, odajön a kerítéshez, a szemembe néz, mélyen. Az az ellentmondást nem tűrő, átható tekintet…! Most veszem észre, hogy a gyerek már rég más elfoglaltságot talált magának, a tollasütővel a kezemben alibizek, mintha mindig is így szoktam volna lődörögni a kertben. Mi sem természetesebb.
Egyre több időt töltök kint, itt a jó idő, lehet virágot locsolni, minden egyes rügyet, fűszálat szemrevételezni. Lassan, igazi műgonddal teregetem a ruhát, minden egyes darabot megigazítok, kicsipeszelek, élvezem, hogy azt érzem, ő a kerítés túloldaláról figyel. A kedvenceim az ebéd utáni sziesztáink. Ki-ki a saját teraszán, én kávéval a kezemben ülök a kerti székben, ő nyújtózik a napfényben, fel-alá sétál, majd nyújtózik megint, végül elheveredik a napozóágy párnáin. Tudom, hogy az egész műsor nekem szól, és tetszik az előadás, ő pedig szemlátomást élvezi, hogy gyönyörködöm benne.
Egyik délután valami mondvacsinált ürüggyel átjön a mi kertünkbe, az arcom decensnek szánt mosolyba rendezem, bár kifelé talán úgy tűnik, vigyorgok, mint a tejbetök.
Itt van! Átjött. Hozzám. A gyerekek megörülnek neki, a férjem is odajön, de én tudom, hogy hozzám jött, miattam.
Elakad a lélegzetem, mozdulni sem merek, nehogy elrontsam a pillanatot, csak hunyorgunk egymásra a napsütésben, ahogy elmegy mellettem, az ujjaim hegyével érzem a testét … Utánafordulok, nézem a kecses lépteit. Ritka, különleges élmény, ha valakinek egyszerre férfiasak és kecsesek a mozdulatai, igyekszem a látvány minden részletét elraktározni magamban. Eddig csak udvariasan biccentettünk egymásnak, de most végre hallom a hangját is. Nem számít, mit mond, teljesen elvarázsol a duruzsolása, szeretem, ahogy mélyen, megnyugtatóan rezonál és bennem valahol mélyen, a lelkemben valami megmozdul erre a rezgésre.
És ez így megy nap nap után.
Minden mozdulatát lesem a kerítésen át. Érzem, hogy minden mozdulatom lesi a kerítésen át.
Mintha tudomást sem vennénk egymásról, folyamatosan érzékeljük a másik jelenlétét. Egyre gyakrabban jön át hozzánk (hozzám), ha észreveszi, hogy kint vagyok a kertben, már jön is. Csak az eső ne essen, vagy legalább ne nagyon, lehessünk kint minél többet. Tudom, minden kapcsolat így kezdődik, ilyen varázslatosan és izgalmasan, attól különleges a nap, hogy láthatjuk egymást, hogy együtt lehetünk. Lopott perceink vannak, összenézések, „véletlen” érintések, őt hazavárják, nekem itt van az életem. Tudom, hogy nem lehet az enyém, hogy ő máshoz tartozik, és biztosan szereti is az a másik. Tudom, hogy nem lenne szabad, mégis vonz, csábít a másé, a tiltott gyümölcs.
Pont ilyen macskára vágyom.
Nyitókép: Karolina Grabowska, Pexels
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)