Kedvesen közönyös következetesség. Próbára tett szülők, tippek a dackorszak kezeléséhez

Korábbi cikkünkben végigjártuk, milyen folyamatok mennek végbe toporzékoló totyogóinkban egy-egy hisztiroham közepette. Minden egyes kiborulás testileg és lelkileg is megviseli őket, ezért nagyon sokat számít, milyen módon reagálnunk ezekben a helyzetekben.

Fontos arról is beszélnünk, mi megy végig a szülőkben, mit követel tőlük az a hidegvér, amelyet igyekeznek megőrizni a kitörő vulkán robajával érkező hiszti közben. Sőt nemcsak a distressz- és a Kis-Néró hisztik tehetik próbára ép elménket, hanem a folyamatos dacolás, ellenkezés és feleselés, érdekütköztetések és határátlépési próbálkozások, amivel a békés alvás óráit leszámítva a nap minden egyes percében meg kell küzdenünk.

Valójában ez utóbbi kezelése sokkal nehezebb feladat, mind a gyerek, mind a szülők szempontjából. Hasonlóan az élet egyéb területein jelentkező kihívásokhoz, a hirtelen kialakuló, akut helyzetekhez meglepően jól és gyorsan tudunk alkalmazkodni. Miért van ez? Legtöbbször ezek a problémák rövid ideig állnak fenn, így figyelmünk és energiánk legnagyobb részét ilyenkor ennek megoldására fordítjuk. Cserébe elemeink totálisan lemerülnek, de amint megoldódott a probléma, van lehetőségünk töltődni. Figyeljük meg, hogyan érezzük magunkat, miután végtelen türelemmel végig asszisztálunk egy óriási distressz hisztit! Annyira a gyerekünk megnyugtatására koncentrálunk, hogy észre sem vesszük, hogy vérnyomásunk az egekbe szökik és hevesen ver a szívünk. Ahogyan ezt mondani szokták: összeszorított foggal vagy egy levegővel végig csináljuk.

Az éjjel-nappali dacolás és a véget nem érő ellenkezéseknél ezt azonban nem alkalmazhatjuk, mert annak csúnya, csorba fogazat és súlyos oxigénhiányos állapot lenne az eredménye. Mit tehetünk hát, hogy a saját-, a gyermekünk-, a család- és a világ békéje is a helyére kerüljön? Igen, a saját békénk van az első helyen. Olyan ez, mint a repülőgépen: mindig magunknak kell feltenni először az oxigénmaszkot, hogy utána tudjunk segíteni a gyerekünknek. Szédelegve, félájultan nem tudunk.

Ha a mi lelkiállapotunk nem stabil, akkor kifelé sem tudjuk hitelesen kommunikálni, hogy rendben vagyunk.

Márpedig a gyerekek azonnal kiszúrják a kamut. Ez tehát az első lépés. Pontosabban ez A lépés. Hasonlóan a folyóba dobott kő által keletkezett koncentrikus körökhöz, a mi szempontváltásunk kihatással van a családi dinamikára: kölcsönösen visszahatunk egymásra.
Ez talán egy kicsit úgy hangzik, mintha minden rajtunk múlna, egy fáradt anyuka ezen a ponton azt érezheti, hogy miért megint ő az, akinek tennie kell valamit. Teljesen jogosan. Ez azonban nem csak az szülőség első éveire igaz, hanem minden emberi kapcsolatra.

Hogy ki hogyan találja meg a módot a töltődésre, lazításra, teljesen egyedi. Ami viszont mindenkire érvényes: töltődni kell!

A kisgyerekes anyukák sokszor nagyon nehezen vesznek igénybe segítséget. Tegyük szívünkre a kezünket! Gyakran előfordul, hogy a kimerültség kiégéssel fenyegető felhőinek kell beborítania az eget a fejünk felett, hogy hajlandóak legyünk kiengedni kezünkből a gyeplőt. Miért? Nem bízunk másban? Nem tudjuk élvezni az „én-időt”, mert folyton a gyerkőc miatt izgulunk? Bűntudatunk van, mert úgy érezzük, ki kellene bírni ezt a rövidke időt, amíg még ennyire kellünk neki? Félünk, hogy megsérül és nem leszünk ott, hogy segítsünk neki? Talán ezek mindegyike megjelenik és talán a sor még ennyivel véget sem ért. Tudnunk kell, hogy ezek a gondolatok TELJESEN NORMÁLISAK. (Sőt, az is, ha ezeken valaki egyáltalán nem aggódik.) Töltődjünk néha egyedül!

A következő, amivel könnyebbé tehetjük a mindennapjainkat, ha lejjebb adunk saját valós vagy vélt elvárásainkból.

Csak ahhoz ragaszkodjunk, amit valóban fontosnak tartunk, de amellett viszont tartsunk ki. Olyan dolgok, mint az étkezés vagy az alvás nem képezhetik vita tárgyát, mert a gyerekek nem tudják felmérni, mire van szüksége csöpp kis szervezetünknek. Ha rajtuk múlna banánon és túró rudin boldogan végig pörögnék a napot alvás nélkül is akár 12 órán át. Ebben valóban nem dönthetnek. Abban, hogy melyik tányérból esznek, miben alszanak, melyik mesét szeretnék hallani, melyik nadrágban szeretnének oviba menni és, hogy anya vagy apa kösse be az övet az autósülésben, bátran dönthetnek, mert ebben a korszakban saját kis függetlenedési harcaik közepette úgyis B-t mondanak, ha mi A-t. (Ezt ügyesen ki is használhatjuk ám.) Lehet érvelni amellett, hogy a szülőnek igenis legyen tekintélye és legyen minden úgy, ahogy ő mondja. Ez a hozzáállás azonban felesleges hisztiket okoz és kimeríti az idegrendszerünket.

A tekintélyt vagy tiszteletet pedig nem regulázásokkal, hanem önazonos példamutatással és elapadhatatlan szeretettel érhetjük el.

Biztosak lehetünk benne, hogy egy igazán pimasz (nem rossz!!!) gyerkőc kapcsolódik a legbiztonságosabban a szülőhöz. Mert biztos az anyai/apai bázisban, és bátran meri feszegetni a határokat. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek bármit megtehet következmények nélkül, de egy kis csibészség még nem árt. Egy naphosszat készséges, csendben magában eljátszó gyermek belül ugyanazokat a harcokat vívja meg, mint amiket „hangos” társaik a hisztik segítségével (amikor ténylegesen kiengedik a gőzt még, ha a kontrollvesztés állapota félelmetes is számukra).

Ha eldöntöttük, melyek azok a dolgok, amikben nem engedünk, akkor Vekerdy Tamás tűpontos megfogalmazása nyomán a kedvesen közönyös következetességet alkalmazhatjuk.

Mit jelent ez? Ha például alvásidő van (és persze tudjuk, hogy tényleg fáradt), akkor nincs alkudozás, egyezkedés, akkor alvás van. Ha az altatás a fal túloldalán lévőknek úgy hangozhat, mintha simogatás helyett égő piszkavassal sarkallnánk sarjunkat a pihenésre, akkor is ki kell tartanunk, lehetőleg türelemmel, csendesen (esetenként füldugóval), de határozottan. Minden egyes alkalommal. A gyerekek ugyanis állandóan lesik a rést a pajzson és már egy malőr után is sokkal nehezebb dolgunk lesz. Segítségünkre lehet, hogy ebben a korban nagyon ragaszkodnak a szokásaikhoz, ezért, ha kitartunk, akkor egy idő után (széépeeen laaaasssssssaaaan) csökken az ellenállás.

Röviden tehát szeressük a gyermekünket a lehető legjobban, adjunk le az olyan elvárasainkból, amiket mi legbelül nem is tartunk olyan fontosnak, fogadjuk el, hogy úgyis ellentmondanak nekünk, mert csodás kis ösztönlényként tudják, hogy pontosan ez a dolguk.

Adjunk hálát, hogy 3 éves kor után (KICSIT) kisebb vehemenciával vitáznak majd velünk. Ne felejtsük el, hogy a személyiség kialakulása 6 éves kor körül fejeződik be, tehát a tinédzserkorban ránk váró még erőteljesebb ellenállások során labdába se rúghatunk, ha most nem engedjük (értelmes keretek között) dacolni és toporzékolni méternyi manónkat.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

17 − 2 =

hirdetés